2016. március 31., csütörtök

Transzponálgatok #holdésnap

         A halhatatlanságról beszélgetett velem. Kicsit sem volt zavarban, amikor ezt a témát hozta fel, megnyugtatta a jelenlétem, hogy, nem fogom megítélni. Kis idő múlva felállt, és a szekrényhez sétált, kivett egy elemet az egyik polcról a könyvek mögül, és felém nyújtotta, ez jól jöhet, amikor majd jól jön, meglátod. Az, hogy nem létezik egyidejűleg két igazság, és az egyiknek mindig győzni kell a másik felett, ezt nevezik nemes egyszerűséggel csak, szívásnak. Amikor belekapaszkodsz egy fogantyúba, meg kell győződve lenned, annak stabilitásáról, hogy nem a levegőben lóg, csak úgy, sugározva a stabilitást, az íkút, de közben még csak nem is hallott a kötöttségekről, amelyeket mögötte feltételezel. Jól kell fogantyút választani, bízni kell önmagunkban, és a fogantyúban is, és azután, már csak annyi marad, hogy hirtelen ráfogjunk. Látszólag nem is gondolkozunk, csak megkaparintjuk, és bízunk és hiszünk. Mindenféle meggyőződés néha akadály lehet, mert mi van, ha elkerüljük ez által az újat, a változást, feltételezünk, kipellengérezünk, elítélünk, fejre állunk, mielőtt megtudnánk, ki van az ismeretlen oldalon. Azt mondta, ez felettébb veszélyes vállalkozás. Mert nagyon sok a bizonytalanság, és mert a tapasztalat az, hogy ne számítsak emberséges megmozdulásra. Tudom, hogy igaza van és keresem azt a dokkolót, amire ezt becsatolhatom, amivel az egész, egyszer csak működésbe lép. Kétségeim nincsenek, vagyok valaki, aki csinál valamit, cselekszik, és tudja ez a központi kérdés az egyedüli, ami foglalkoztatja. Kivel lenne ez egyértelműsíthető, hogy ugyanis nem egyszereplős ez a mulatság, több száz szereplő van a felszín alatt összekötve, egy vékony alig látható szálra vannak mindannyian összefűzve, és ő úgy érzi, vagy cselekszik, mint aki ezt a szálat mindvégig látja, és elszakítani nem akarja, vagy. Hogyan ne rontson ajtóstól a házba, hanem kopogjon, és engedjék be, mert tudják a jövevény ide jött, ide való, szükséges. Mi van a közelben? Szemek vannak, kicsit elfáradtak a nézésben, hisznek a szemüknek, kifárasztották az ellenfelet is, az, elment a plafonig, megmozgatott olyat is, amit nem lett volna szabad, nem játszanak szépen, nem tudnak, elragadta őket a hév, és a hályogtól semmit sem látnak, tapogatóznak és hadonásznak. A hullazsákokat azért hozták be a másik oldalon, mert félreértették mire megy ki a játék, ezért eltúlozták a színt, úgy vélik, jól csinálják, meggyőződésesek, nincs bennük a hibázás lehetősége, az eredmény előre eldöntetett. Persze ehhez nekem is van hozzáfűznivalóm, de csak szépen sorban, a teendők itt várnak, hevernek a lábam előtt, és sehol egy lélek, aki elvenné őket előlem.
         Szépen vagyunk – mondta a kis huszárkapitány, amikor lehajolt a leejtett tulipáncsokorért a földre. Most nem értem, mi a baj, addig, amíg nem voltam itt, kellettem, most pedig nem kellek? Az egyoldalúság szólt belőle, a hasznosság elve, nem akart különösebben semmit, csak bevette a kisasszonyt a látogatókörútjába. Előtte meglátogatta a vöröset, a feketével lakott, a barnák közül pedig sorsot húzott, kihez jut el a nap folyamán. Értetlenül állt az előtt, hogy nem látták szívesen, és ez volt a maximum, amit ki tudott hozni ebből az életből, az ő életéből. Kifejezetten nem tudni, milyen szándékok vannak a háttérben, lehet rájuk következtetni, de csak annyiban, ha hiszünk a megérzéseinknek. Számos példa van rá, hogy ez a cselekvéstípus bejön, vagyis csak ez jön be.

2016. március 30., szerda

Halreggeli #hogyvanereményvan

         A pillanat hevében, minden máshogy látszik, a szagok, a színek, minden úgy érzékelhető, hogyha hideg fejjel visszamegyünk a helyszínre, nem érthetjük mi volt az, ami miatt olyan különlegesnek láttuk akkor azt, ami most, nem az. Ekkor emlékeinkben végigvesszük a történéseket, amik ott történtek, vagyis a környéken, azt, ami a tánchoz vezetett. Lényegtelen a fontosság, a lényeges az, amiért szembetalálkoztunk a történéssel, két pár zokni, egy túró rudi, harminc darab tojás, egy kifestőkönyv, valami nagyobbfajta melegvérű állat, mondjuk egy hiúz. Ok-okozat vagy micsoda, mondja a köznyelv, de ez ennél sokkal több, olyasmi, amit el sem tudsz képzelni, aminek a gyökerei mélyen lenyúlnak egy láthatatlan világba, ahol a törvények fejjel lefelé érvényesek, és úgy igazak. Holisztikus az, amit most gondolok, és azt feltételezem, hogy tudok mindent gondolni egyidejűleg, pont ez az, amiről az előbb beszéltem, hogy ez nem az a menet, amire most fel lennénk készülve. Volt ez a párhuzam, egy megdöbbentő hasonlóság, hívjuk precedensnek, bár ez errefelé nem sok súllyal nyom a latba. Az íve, a lenyomata, az ideje is hasonlított, nem, nem mondom helyesen, ugyanaz volt. Eltérés a fogadó oldalon volt csupán, és nem lehetett tudni, hogy emiatt elmarad a hatás. Egy pávát képzeljünk el, amint fel-alá járkál a lámák udvara előtt, nem különösebben jelentős, de ha őt kérdezed az, mert ő nem fogja csirkeféleként azonosítani önmagát, ő az uralkodó, abszolút értékben. Nehéz megérteni a páva szemszögét, ha felismerjük egyébként, a megengedőnek mondható vidéki állatpark korlátjait. A keretről beszélgetek egy ideje, ami nem annyira a mérettől, hanem inkább az anyagától meghatározhatatlan. Egy anyag, ami átjárható, kellőképpen rugalmas, tetszetős, de tartós, bírja a huzavonát, amely körülveszi élete során. Mit sikerült ma? – kérdezi. Ráakadtam egy óriási pókhálóra, inkább egy pókhálóhálózatra, még nincs halloween, de ez a spookiest dolog, amit valaha láttam. Nem akarom bántani, otthagyom, csak az egyik pontjára egy pipettával esővizet csepegtettem, és most lefestettem a mesterséges csendéletet. Nem annyira csendes most, zajos tücsök inkább, azt latolgatja, neki mi lenne a jobb? Előbb utóbb eldönti. Szimplán annyi a feladat, hogy be kell finiselni ezt a lépést, szépre.

2016. március 29., kedd

Be is keretezem #ahogyankérte


         Írnom kellene ide valamit, muszájból, itt a huszadik napon, ahol végtelennek tűnik, hogy még ötven napig minimum csinálom ezt az egészet, szelfizek, ami átment klattyantásba, a fejdokumentáció nevet kapta, vagy pórusellenőrzés, kialvatlanság-analízis, lehet-e észlelni már a szememben a változást. Milyen változást? – kérdeztem én, hogy itt most mi fog megváltozni. Reményeim szerint, oly sok minden, hogy jobb nem is szembesülni vele, majd tovasiklunk felette és kíváncsian figyeljük, mi jön utána. Írjak valamit arról, mit érzek ma, mondjuk sok hírem nincs, de teljesítményt forgattam ma a kezemben, és körbenéztem mi van raktáron, hogy lehessen összeeszkábálni egy képet a falra, és felszögezni. Mi az alap? – kérdeztem, hogy most akkor mihez viszonyuljak, hányadán állok velem, azzal, aki a képet kiszögezi. Annyi bizonyos, hogy a kulcsok marékszámra teremnek elő a semmiből, vagy látszólag semmiből, a hiányzó rések lassan betömődnek, megtelnek értelemmel és nem engedik a nem folytonos létezést, támogatják a halhatatlanságot. Rövidre fogom, mert reggel, ami néhány óra múlva van, csinadratta lesz, olyan réstelenítés, amiben lehet ugyan konfliktus, de inkább csak annyi, hogy az alattunk lévő, nincs felkészülve a porzásra. Hát ez elég kétértelmű, de semmi metaforát ne sejtsél mögötte, konkrétan falazásról beszélek, és ezzel járó mindennapos izgalomról, hogy most kiabálás mentes lesz-e a törődés a vakolattal, vagy el kell simítani majd egy külsősnek is.
         Mi van a közelben? Lehet valamit tudni arról, hogy a hátfájós, mit gondol mibenléte miben áll a jelenben? Heherészik kínjában, félúton van az ismeretlen és a soha be nem járt között. Mindenekelőtt kiteszi a pincéből a rocskákat, hogy ki lehessen merni a bokáig érő vizet, de nem bánja, mert, ahogy ürül a polc, úgy tűnnek elő a fontos dolgok, a köteleket eldobta, csak annyira volt szüksége, hogy a spárgákat összekösse, és azok tudjanak egymásról. A biztonsági játékról gondolkodott, arról, hogy milyen klassz, amikor erre nem gondol, csak játszik, a játék öröméért, és elkezd nyerni, és élvezi, hogy az úton néha megfingatja a megoldás, de csak amolyan úri módon, puhán, és röhög rajta, mert annyira szép az ellenfél lépése, hogy szinte azt is élvezi. Így könnyebb. Vagyis nem csak könnyebb, hanem határozottan boldogabb is. Csüsz.

2016. március 28., hétfő

Kérem, csatlakoztasson költőt #kékmadár

         Hulu sem volt ott, és senki sem várta, amikor átlépett a küszöbön. Sima kockakövekkel volt kirakva az út, semmi különöset nem látott rajta, egyszerű, járdaszerű, kacskaringós utca volt, amíg a szem ellátott. Ha tegnap nem voltunk elég lazák, akkor ma azok vagyunk, kúraszerűen tapasztaltuk meg, ahogyan egyik pillanatról a másikra elenged a vállunkban az izom, hogy azután begörcsöljön az epénk. Kis stampedliket ivott meg, szigorúan orvosi javallatra, de nem számolt ezzel a kellemetlen mellékhatással. Azután belenyugodott, és kivette a zsebéből az abroszt, amit ráterített az asztalra. A szemaforok felizzottak a sötétben, kis körök jelentek meg a terítő felett, és nem tágítottak addig, amíg rá nem tette a kezét az asztalra. Most mi legyen? Úgy értem, mi a következő lépés? Ha az államat fenntartom, és nem sütöm le a szememet, miközben elmesélem mi történt velem, tudni fogják, hogy nincs titkolnivalóm. Még csak fel sem tudják fogni, mi történt, a bizonytalanságtűrésük, mint valami digitális bevándorlóé, és egyszer sem gondoltak arra, hogy amit cselekedtek, annak rám milyen hatása van. Szívesen elidőzött volna még ezen a fehér abroszon, de tovább kellett állnia, és a cigarettacsikkek is tornyosulni kezdtek az asztal közepén. A másik fél tanakodott erősen, az volt a gond, hogy mindenáron önmagukat akarták nyertesként kihozni. Ha tudják, hogy a nyerő pozíció egy merevséggel odébb van, már biztosan hazamentünk volna. Uraim, a helyzetük nem javul, mert nem látnak valamit, ami elengedhetetlen lenne, fontos meglátniuk önmagukat a szememben, e nélkül túl törékenyek. Semmi sem ad magyarázatot arra, ahogyan a dolgok most állnak, csak a hibázás, helyesebben a hibázás lehetősége, az az engedékenység, amivel elismerjük egymásról, hogy emberek vagyunk. Mindaddig, amíg én, az önök szemében valami behatoló vagyok, aki megszegte a mindenhatóságuk princípiumát, önök vesztésre állnak, és én, még csak meg sem mozdultam. Helyesebben, ez nem igaz, mert most egy fehérterítős tárgyalóasztalnál ülünk, mindezidáig magányosan. Akkor mi legyen? – kérdezte a nyurga, a mellette ülő szakállast. Nem vagyok meggyőződve róla, semmi bizonyíték nincs rá, nem olyan, amit be kellene ismernünk. De érzed? Mit? A nyomást. Honnan jön? Mi ez? Már kiadtam, hogy derítsék ki, de eddig senki sem hozott róla bizonyítékot, mert nincs. Hova menjük, ha ez itt zsákutca?
         A szikvizes éppen zárta a boltot amikor, elhaladtak mellette. Odaköszöntek, és ő kedélyesen fogadta. Ha holnap erre járunk, benézünk, de most a Kék madárba megyünk, a boldogság kék madarába. Láttad már? Nem. De mindenki beszél róla. A sarkon túl van, a tűzfal mellett, nem nagyon lehet meglátni, rejtőzködik a szem elől, pedig kékebb nem is lehetne a nagy szürkeségben.

2016. március 27., vasárnap

A kabuki #jesszus

         Semmi, de semmi nem megy életre-halálra. El tudod ezt hinni? Persze. Most már el. De régebben éreztem, hogy minden arra megy. Még a szókincsem is ehhez igazodott. Semmi középút, semmi igazán puha vagy életlen, olyan, amiben látom a másik szenvedését, a kitekeredettségét, a heves felindulását vagy fájdalmát. Azt mondják, életveszélyes nem életveszélyesnek felfogni az életet. Tegyünk egy próbát, úgy értem tegyünk egy próbát éles helyzetben, nem játékból. Azt hogy kell? Úgy teszek, mintha nem érzékelném, hogy megtámadtak. Nem, nem így, érzékelem, hogy ott van a másik, és nem veszem őt fenyegetésnek, de tudom, ő nem én vagyok. Szóval, ez nem őrültség, inkább kalandvágy a javából. Oh, ha a nárciszok alatt meglátod a folyót, tudni fogod, hogy semmilyen veszélynek nem vagy kitéve. Kétszer is rákérdeztem, és azt állítják a föld megmozdul, ha a nárciszok félrehajtják a fejüket. Már ennyi az idő? Mi lenne, ha ma rövidre vennénk az alkalmat, ha nem mennénk el a plafonig, csak lebegnénk, pihentetésképpen először hason, azután háton tennénk néhány karcsapást a kék végtelenségben. Hogy van a feszültség, sokat oldódott, valaminek nekitámasztottam álmomban, és az levette rólam a terhet, és ott volt az a lány, barátságosan és egyedül, aki megmutatta az utat és mondta, hogy ő sajnos nem tud azon járni, de megosztja velem, nyugodtan emelgessen rajta a lábam, egyiket a másik után, azután elbúcsúzott. Ennyi? Igen, ennyi. Sehol nem találom az ecsetemet, lefesteném vele a szemelvényeket, amik nem kellenek, mert rájöttem melyek feleslegesek és melyeknek kell világítaniuk. Fény, árnyék, és készen van. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Csak rásuhintok és szétbomlik, mint valami pillangó szárnya, és ott van a közepén a tárgy, amit mindenki ért és lát. A közös nevező. Békésen.
         Amikor bement az üzletbe, nem talált bent eladót, üres volt az épület. Hallózott, de nem felelt senki. Sürgősen szüksége volt azokra a gémkapcsokra, úgy gondolta össze kell fogni a tegnapi lapokat egy stócba, és az nem várhat. Az egyik lábáról a másikra állt, és turkált a táskájában. Azután elővette a tárcáját, és abban csak a bankkártyái voltak. Reménytelen, hogy önmagának lehúzza ezt a pénztárnál. Úgy döntött hátramegy a gondolákhoz, és megkeresi az irodaszereket. Hátrasasszézott az üres folyosókon a polcok között, és egészen hátul megtalálta, amit keresett. Elvett egy dobozzal a nagyobb méretűből. Színesek voltak, és pont olyanok. Visszafelé mindenféle polcok mellett haladt el, csokisok és konzervesek is voltak, de nem nyúlt hozzá semmihez. A baloldalon volt a szabadidő részleg, ott felkapott egy széthajthatós nyugágyat és magával vitte a pénztárhoz. Beállt a sorba, a nem létező sorba, a jelen nem lévő pénztároshoz. Szétnyitotta a nyugágyat és belefeküdt, előtte persze a gémkapcsos dobozt a szalagra helyezte. Azt gondolta, hogy egy ilyen helyzetben nem érdemes hirtelen mozdulatot tenni. Amikor felhúzta a lábát, körülötte megtelt a bolt emberekkel, sietve jöttek és mentek, kiszálltak a túl hosszú sorból, vagy beleálltak miközben idegesen az óráikat nézték. Hatszáz forintot kért tőle a pénztáros. Odanyújtotta a kártyát, az, odaérintette a géphez és a gémkapocs biztonságosan kicsúszott a térbe.

2016. március 26., szombat

Az oroszlán #ésén

Hollandereket csavart be a kamrában, és szétterjesztette a kezét, hogy levegőhöz jusson. Kalandos volt az élete, de talán annyira sem akart közel menni önmagához, amennyire a palacsintákat nem szerette. Miért kellene odamerészkedni, ahol amúgy is tudja, mennyire veszélyes. A fák között beszűrődött a napsütés és kellemetlen volt oldalra nézni, egyenesen bele a napba. Kisvártatva megjelent egy inas, nyurga férfi, és megszólította. Azt kérdezte, átgondolta-e a dolgot, hogy elhivatott-e. Legalábbis arról van-e meggyőződve, hogy elhivatott. Azt mondta, teljes meggyőződésű, nem nagyon lehet eltántorítani attól, amit eltervezett, könnyelműség lenne azt mondani, hogy részletes terve van, mert az nincs, inkább csak annyit állítana, hogy elszántan törekszik egy pont felé, amin határozottan tartja a tekintetét már egy ideje. Kicsi volt a távolság közöttük, illetve ha jobban megnézzük, akkor látjuk, hogy nem volt köztük egyáltalán. A nő, olyan nyugodt volt, mint eddig soha, csak annyira volt szüksége, hogy kilazuljon végre. A szipkavéget, azóta megtalálta, és már keretezés alatt volt. Még a színét kellett kitalálni, és azt, pontosan hova akasztja fel. Ma először, befejezettnek tekintette a kezdetet, túl volt egy olyan meneten, amit csak azok tudnának átérezni, akik hasonlóan selyemzsinórokba szoktak bonyolódni. Ha egyszer meglesz az algoritmus, feljegyzi, és páncélba teszi megőrzésre, néhány határozott lépés, és a csomó megoldódik, és lazán lehullik, mintha soha ott sem lett volna. Mi az? Mit nézel? – kérdezte az oroszlán, mikor a lány mellé lépett. Én nem tudom, én csak idesodródtam a tövedbe. Olyan nincs, hogy sodródás, olyan van, hogy szerencse, meg olyan, hogy kifogások nem állják utadat a mozgásban. Ez így lehet. Ha a fehér szegélyt felhajtod, láthatod alatta a porcsíkot, ami azért keletkezett, mert senkinek nem jutott eszébe alánézni már egy ideje. Mit sejt? Van ott valami? Persze, sok minden van ott, olyan dolgok, amelyeket remélni sem mersz. Azért tették oda, mert ott egy karnyújtásnyira van, csupán egyetlen határvonalon kell hozzá túljutni, el kell tudni képzelni, mi van a leplen túl. Szolidan, szívélyesen és minden előítélettől mentesen, határozott mozdulattal kell fellebbenteni azt, amelyre rá van írva, hogy fellebbenteni nem ajánlott, csak saját felelősségre. Azt hiszem, itt van a kulcsa ennek a beszélgetésnek, a saját felelősség, vagyis az enyém, hogy soha ne bánjam, amit teszek, semmilyen idősíkban, azt tudjam érezni, hogy a cselekedetem én vagyok, annak nincs fogantyúja, amin keresztül meg lehet engem ragadni, és elcipelni olyan helyekre, amelyeken semmi keresnivalóm nincs. Ha kiakadok, azt csendben teszem, vagy túl hangosan, vannak extrém események, amelyek emberi ésszel fel nem foghatók. Hálózatos történések, kifejezetten azoknak a füleknek, amelyekhez tartozik vasútállomás. Hiszen menni kell, és jönni kell, vagy várakozni és remélni, hogy nem késik ezúttal a csatlakozás. Mára csak annyi, hogy a befejezhetetlen egyik részét befejeztem, olyan éveken vagyok túl, amelyek eredetileg nem voltak nekem szánva, legalábbis erről nem szóltak a feljegyzések. Amikor rájuk gondolok, több száz évet érzek, és nem tudom úgy, hogy könnyedén siklottam át, amolyan észre sem véve, azt hogy áthaladok alagutakon, feltörök a felszínre, átmegyek fennsíkokon, elérek szemszögekhez, melyekbe beleállok és hozzáigazítom az igazságomat. Minden a reciproka annak, aminek látszik, semminek sincs éle, semmi sem fatális, csak az, amibe nem ugrom bele, az az, mert abból remény nincs a metamorfózisra. Kifejezetten hideg volt ma, és a lapjárás sem látszott elsőre kedvezőnek, de a végére minden szépen a helyére került, előkerültek a kőoroszlánok is, egy bal oldali, amely mellett olyan kicsinek látszom, mint egy borsószem. Nem tudtam róla, hogy a keverőgépek nem tisztulnak ki önmaguktól, az volt a használati utasításban, hogy a pengék kivehetők, elmoshatók, és ha óvatosan kezeljük őket, nem vágnak. Mindennek megvan a maga ideje, ilyeneket mondanak nekem, de közben olyanok jutnak az eszembe, hogy ez az idő, nem létezik, ez az idő egy ürügy, amivel nem lehet gazdálkodni, olyan, megfoghatatlan javaslat, hogy tudjuk hányadán állunk a jövővel. Semmivel sem kerülünk közelebb vagy távolabb azzal, ha ezt a tényezőt kivesszük és beteszünk helyette egy másikat, amelyet úgy hívnak, szeretet. Példának okáért elmondok egy történetet, ami nem velem esett meg, mégis olyan, amelyet hallanom kell a saját tollamból. 
         A kismegszakítókkal van kapcsolatban. Miután végig próbálta mindegyiket, és meglelte azt, amely a zárlatért felelt, kiegyenesedett és besétált a műhelybe. Ott, nem volt már senki ebben a kései órában, csak a csokipapírok sorakoztak az asztal mellett, egy halom volt, mert mindenki ebből merített itt boldogságot, helyesebben boldogsághormont. Letette a hibás darabot az asztalra, és leült a székre, hogy könnyebben ki tudja húzni az alsó fiókot. Lassan húzta ki, nehogy eltörjön valami benne, vagyis a világ ne sérüljön, amit ebben a fiókban tartott. Ahogy kihúzta, a fiókból áradt kifelé a zene, harmóniák sora ismétlődött gyors egymásutánban. Nem volt sok ideje, de éppen annyi, hogy ne siesse el a mozdulatait. Hiába is lett volna most máshol, az a tudat, hogy csak ezen a helyen lehet boldog, itt tartotta. Belekotort a fiókba, és azonnal a kezébe akadt, egy új alkatrész, kicsit fehérebb és más alakú, mint az eredeti, de ez nem tántorította el. Úgy gondolta, most nem fog lemaradni amiatt, mert valami más színű és alakú, mint amihez eddig hozzászokott. A kisujjára tekerte az alkatrészt a zsinórjánál fogva, és fellélegzett, mert érezte mindössze ennyi hiányzott a mozaikból. Felállt, és kiment a sérült szemhez, amit meg kellett javítani, behelyezte az új mütyürt az elejébe, elfordította kattanásig, és az egész életre kelt. Újra látott.

2016. március 25., péntek

Szuverén #ekhnaton

         Tudni fogod, mit tégy, ha megsejted. Szerinted mire való ez a fura kenőkés? Most mondtad, kenésre. Azt hiszem. Valóban. Ezt a kérdést nekem is feltették, de nem jöttem rá. Szilvuplé, mondjad miért jöttél? Fú, mindenképpen tudni szeretném az igazat. Mi volt ennek a háttere? Mi vezérelte őket? Kifejezetten sokat vártak, és most. És most, igen, és most nincs semmi. Kétszer is ránéztem, és semmi. De ez akkor most mi? Ha most sincs semmi, akkor ez azt jelenti, hogy nem volt igazunk. Igen, azt is jelentheti. De nem biztos. Egy ilyen beszélgetés után, rájuk fér valami erős. Odamegy a kredenchez, és leemel egy kis üveg whiskey-t és egy nagyobb üveg vodkát. Először a whiskey-t húzza meg, és tölt egy kis pohárral az átlátszó ízetlen másikból is. Azt is lehajtja. Most már jöhet valami könnyebb. Már hetek óta nem lazított egy percet sem, végtelen egymásutánban mennek a napok, minden perce beosztva, már az alvás sem a régi, a nyakában benne van egy karó, markolja egy kéz a csuklyáit, és időről időre elengedi. Használ a kombó, végre van egy kis luft a szorításból. Figyelj ide, légy szíves, ez nem az, aminek látszik, miért nem kérdeztétek meg előbb. Nem feltételeztük róla, hogy ilyennek látszik. Milyennek? Kicsinek néz ki, semmilyennek, jelentéktelennek. Ja értem, szóval ez volt a terv, hogy lényegtelen. Most mi lesz? Nem tudom, talán még van remény. Nincs, ebből nem jövünk ki jól. Ha most elkezdünk bocsánatot kérni sem hiszem, hogy valaki elhiszi a jóhiszeműségünket – mondta, és leroskadt a szemközti székre. Ki volt az? Miért nem voltunk elővigyázatosabbak? Miért nem, na mindegy, ezt már azt sem tudom, mit már. Szépen összecsomagolta a papírjait, és átgyalogolt a szemközti irodába, ahol a férfi ült, a férfi, aki miatt ebbe az egészbe belekeveredett. Annyi volt a megmagyarázhatatlan szál, hogy a nő kifordulva önmagából elkezdte verni az asztallapot, és olyan keményen fogalmazott, ahogyan még soha. A férfi tekintete riadt volt, mindig utálta, ha kiabálnak vele, és nem értette erre, miért van szükség. Ártatlannak érezte magát, a gondolatai a seprűn jártak, amit a garázsajtónak támasztva felejtett reggel, és most azon izgult el ne vigye valaki. Felfogtad, mibe kevertél engem? – kiabált tovább a nő, de a másik mereven ült, és bámult önmaga elé, az arca rezzenéstelen volt. A borotvájára gondolt, és arra mennyire utálja használni, legszívesebben úgy hagyta volna az egészet, hadd nőjön, mostanában úgyis trendi az ősemberkinézet. Az olyan erőt ad, és visszavezet a gyökerekhez. Azután, kicsit ki kellett zökkennie, mert a nő kirántott egy dossziét a könyöke alól, amiben az ügy aktái voltak. Ha ezt nem nyerjük meg, semmiképpen ne számíts rá, hogy elviszem veled a balhét. Ekkor visszatért a férfi egy pillanatra, és azt mondta – Együtt vagyunk ebben, és senki sem fogja elhinni, hogy én voltam egyedül. A nő kiviharzott a szobából, belebotlott egy virágcserépbe a lift előtt, és megverte a hívógombot. Majd szétbaszta az ideg, hogy nincsenek olyan egyszerűen a dolgok, mint azt elképzelte eredetileg. Szívességet kért a barátnőjétől, és az nagyon készségesen segített is, de ha megtudja valójában mi történt, az szégyenletes lesz. Így hát, nem hívta fel, és nem mesélte el neki, hogy minden jel arra mutat, elveszítik az ügyet, mert a társa nem mesélte el az elejét, és a végéről is kifelejtett néhány részletet. Mekkora blamázs. Mindig azon dolgozott, hogy elkerülje az efféle helyzeteket, és most egy ilyen senki veri meg. Annyira kivolt, hogy amikor leért a lift a földszintre, nekitámaszkodott az első szembejövő oszlopnak, és szentségelésbe kezdett. A föld felé nézett, miközben szűrte a szavakat a foga közül. Bármit megadott volna egy kis enyhülésért. Itt jegyzem meg, hogy naplót írni nagyon munkás dolog. Figyelni kell arra, hogy a ragyogás ne legyen fontos, csak az legyen a fontos, ami fontos. Ez, amolyan aranymondás, be kell keretezni, és az internetre vele, vagy hímezzük ki falvédőnek. A takaros legény elmondja a lánynak a napi szentenciát. Miért a fiú? Rendben, mondja el a lány. Fűzzön hozzá még, keresetlen szavakat a fiú hozzáállásáról, a kinézetéről, kritizálja meg a körmét és a fenekét. Legyen kicsit elforduló, olyan kívül van a ligámon tekintettel, és tegyen úgy, mintha szívességet tenne. Menni fog? Ki tudod hímezni? Persze, profi vagyok. Hadonászott a levegőben és megpróbálta elkapni a pillangót, aminek elég szép szárnyai voltak. Ki szerette volna próbálni, hogyha ráteszi az orrára, akkor az mit csinál? Semmit? De végül nem kapta el, csak megsuhintotta mellette a levegőt, és az annyira felemelkedett, hogy már nem érte el. Senki sem tökéletes, csak annyira vagyok ettől, hogyha legközelebb csinálom már menni fog. Biztos vagyok benne – mondta az a nyugodt hang, amelyik mindig ott állt mellette, ha esett, ha fújt. Szimbolikusan most megígérem, soha nem származik abból baj, ha elhirtelenkedsz dolgokat, ez váljon inkább a hasznodra, ez az erősséged.

2016. március 24., csütörtök

Két napszak között #humánspecifikus

         Szivárványos pisztrángok jöttek le a folyón, és tűntek el a fehér téglák mögött a hóesésben. A virtuális kietlenség miatt nem igazodott el a kábelek között, csak annyit tudott, hogyha ez az ember még egyszer bitekről beszél neki, akkor sarkon fordul, és köszönés nélkül távozik mellőle. Hideg volt a kamráknál és simán el tudta képzelni, hogy a törpék lesznek a befutók a lovin, mert a törpék könnyűek, és nem kell törődniük az aerodinamikával. Számtalan kismegszakítót próbált végig, mire kiderült melyik nem működik. Maga sem tudta, miért nem szól inkább egy szakembernek. Rossz tapasztalatai voltak, mindig kioktatták, hogyan kéne csinálni valamit. Most miért mondja ezt? Kellemetlenül szentimentálisra sikerült, és nem volt kiút. Legalábbis, így látszott, azután pedig lett és nem tudta nem megtörténtté tenni azt a pillanatot, amikor ráfogott a piszkavasra. A marka új felsajgott, hogy semmilyen tesztoszteron nem használt a fájdalom semlegesítésére. Miért nem akarja megérteni, ezt kérdezgette, és kifejezetten arra fókuszált, amerről a hang jött. Mi van, ha igaza van. Mi van, ha kiderül, hogy az elmúlt években nem arrafelé mentek a dolgok, mint ahogyan azoknak menniük kellett volna. Közelebb kell mennem, hogy megtudjam, mi a hatás. Az milyen már, hogy nem állok bele, mikor tudvalévő a csimpánzok csak akkor tudnak továbblépni egy selyemkendő fogságából, ha segítségül hívják az egyik társukat. Távolítok, mi lehet ott, amit nem akarok megtudni. Szimbólumok vannak a szemenszedett kikötőben. A metaforák nem várhatnak tovább, ott kell teremniük a mólón egy-kettőre, de most miért nem az a megoldás, hogy kitrombitálom őket a rejtekhelyükről. Taktikát kell váltani, ilyenkor csak az segít. A bénult lét volt az egyedüli, ami megakadályozhatta volna a kistáskák továbbterjedését. Olyan volt az egész, mint valami vízözön. Rázuhant az emberre, és alig lehetett levegőt kapni. Ekkor felbukkant a feje, és bekapcsolta a tévét. Adtak benne valamit, ami odaszögezte, a Holdról, helyesebben a holdra szállásról. A rendező – aki csak ál volt–, nem tétlenkedett a lazítással, úgy lazított akár egy profi, meg is irigyeltem, bármely helyzetben el tudott engedni, még csak ki sem lehetett hozni a sodrából. Van ez a gép, felül bedobom, alul kiesik valami más, közben pedig kavar, a jó gépek úgy, hogy ebből valami jó süljön ki. Simán azt mondhatnám, hogy egy ilyen gépet egyszerű megépíteni, de nem, nem az, csak annyi van, hogyha tudod mit csinálsz, előbb-utóbb kifejlesztesz valami különlegeset. Ez is szép volt és nem lineáris, de mégis áttekinthető. A fogaskerekek olajozottan forogtak, és magabiztosan válogatták le a tényezőket a feladatokról. Kubrik nem tudott ellenállni a fénynek, amit tett azt mindig azért tette, amit a jövőben látott. Nem szerette volna eltenni a feladatait holnapra, kicsit sem gondolta késznek önmagát. Fel kellett ismernie a helyzeteket, tudvalévő, hogy a pálya nem volt megszokott, minden pontján találkozott valami újjal, amivel meg kellett birkóznia. Szuperszeretet, mondta ki mellette egy férfi, vagy inkább egy manó, aki a banánját majszolta, és kifejezetten miatta jött. Széleket is festett a kis bolyhos szörnyetegnek, akit a kezében tartott. Politúrból vett eleget, és nem akarta feltartani a szemétszedőt, de amikor meglátta a kezében a szelencét, felhúzta az ingujját, és behúzott neki egyet. Most akkor mi van? Hányadán állunk? Ki a nyerő ebben a meccsben. Kilenclyukú volt a híd az álmában, és nem érkezett el a pillanat, mikor felegyenesedhetett, és kiszolgáltatta volna a bizonyítékokat. Inkább kérdez és beszéljen, mert ez így csak végtelen hieroglifa, aminek értelme nincs. Merre nincsenek aknák? Semerre nincsenek. Teljesen tiszta a mező, bármerre mész. Ahol most vagy, ha látnád magad kívülről, akkor meglepődnél. Tiszta anyja, olyan, csak 21. századi, egy jóval érzőbb modell, nem annyira törékeny, mert nem rigid. Pattan, mint egy labda. Meg kell tudnom az igazat, az igazak álmát. Hiába van az a nagy kerítés körülöttük, az már semmilyen védelmet nem nyújt, kijátszották a lapjukat, most tudod, mi jön, jó játékos visszajátszik.

2016. március 23., szerda

Két nő #huszonhárom

         Hiperűrsebességes tanácsológép volt a kredencen, amikor belépett, és ledobta a kabátját a simalibára. Mondtam, hogy furcsa egy helyzet, de erre azért, még a helyiérték sem gondolt volna. Hathatós távolság volt közöttük, az egyik hadonászott és kiabált, a másik nem. Az érthetetlenség, a dolgok érthetetlensége a hadonászás oka. Formálta a másik a betűket a szájával, próbálta meg nem történtté tenni a dolgokat. De már annyi volt a seb, hogy senki sem hitte el, hogy ártatlan. Miért csináltad ezt? Miért nem vagy olyan, mint a többiek? A többiek egy szót sem szólnak, és ez azt jelenti, minden rendben van. Vagy nem? Nem tudom, itt semmi sincs rendben, itt az van, hogy hiába beszélek, meg nem hallgattatok, csak úgy csinálsz, mintha meghallgatnál, hogy meglegyen a látszat. És közben semmi, csak annyi, hogy elveszed, amit akarsz, és semmi körülményt nem veszel figyelembe. Jól van, de.
         Szülési szabadságon volt, és semmi sem volt olyan, mint előtte, kis zoknik között élt, azokat tette jobbra majd balra, és vágyta azt, hogy kicsit kiszabadulhasson a zoknik fogságából. Elmerengett, hogy milyen volna elnyúlni egy strandágyon, csak felhúzná a térdeit, azután leengedné, és megint felhúzná. Oldalra fordulna és bámulná a medencét, ahol gyerekek játszanak, és nagyokat nevetne azon, mennyire édesek. Azután visszatért a valóságba, és valahogy könnyebb lett minden, nem a munka része, az, emberfeletti volt, csak arra jött rá, hogy néha elmehet ahhoz a nyugágyhoz gondolatban, és húzogathatja a térdét fel-le, amikor csak kedve tartja.
         Fullánk szúródott a nyakába, és nem mozdult onnan. Nem volt olyan pozíció, amiben, biztonságban tartózkodhatott volna. Hurkásra feldagadt, és égett az egész, kettőnk között szólva kész katasztrófa volt, ahogy kinézett. Bánatára nem a professzor jött be az ajtón először, és amikor látta, hogy mögötte nem jön senki, elgondolkozott, azon főleg, hogy nincs e mögött a professzor mögött senki akkor. Van ez a karakter, aki egész életében megbánt embereket, széjjeltépi őket, ha a közelébe merészkednek. Így, senki nem volt már, aki mögötte menjen. Szupervájzolta a dolgokat állandó jelleggel, és ez könnyített a lelkiismeretén, mert ha az így van, akkor nincs máshogy. Ennek jelentősége lesz a későbbiekben – gondolta, és kilépett a cukorsüveges ház kapuján az utcára. Finoman szólva hideg volt, és egyáltalán nem az a tavaszi idő, amit beígértek. Megfújta a tenyerét, és összedörzsölte, azután nekilódult. Furcsa érzései voltak, leginkább gyomortájékon nyomta valami, de csak tompán, így nem tett említést róla a nejének sem. Ha hazaér, majd előveszi azt az üveg pezsgőt, amit legutóbb kapott ajándékba az egyik tanítványától. Kifejezetten olyan időkre tartogatta, amikor egy ilyen üveg, meg tudja vigasztalni.
         Huligánok – gondolta a nő, amikor becsukta a táskáját, és rátette a mellette lévő székre. Szívesen gondolt önmagára úgy, hogy tévedhetetlen. Ki gondolta volna, hogy összeakad egy ilyen kerékkötővel, akire nem is igazán voltak szavai. Már régóta piszkálta a gondolat, hogy ezt a másikat, aki történetesen szintén egy nő, valahogyan el kéne tüntetni a látóteréből. Kivett egy zsebkendőt, belefújta az orrát, inkább nevezném azt trombitálásnak, mint orrfújásnak, és kiszellőztette a szobát. Fülledt volt bent egész nap, pedig a termosztátok jól üzemeltek, ezt naponta többször is leellenőrizte. Helytelenítette azt a viselkedést, amit ez a másik nő képviselt, számára elképzelhetetlen volt, hogy valaki felemelje a hangját a jelenlétében. Felesleges – mondta el többször annak, aki valaha ezt megpróbálta alkalmazni vele szemben. De ez most más volt, szemtelenség, pimaszság, felháborítás, ezek a szavak jártak a fejében, és a szájával megformázta az alávalóság szót is. Hiába minden, a másik nem tágított, feltette a szemüvegét, és ezen keresztül nézte a nőt, és figyelte mikor fut le a programja, mikor vesz majd két másodpercre levegőt, hogy akkor mutasson neki valamit. Azután eljött a pillanat, és a kezével felemelt egy tükröt, nem volt túl nagy, szép díszes széllel, éppen akkora, hogy ez a trombitálós nő, megláthatta benne önmagát. Nem tetszett a látvány, forgott körbe, és mindenkit magához rendelt az épületszárnyból, és azt kiabálta, hogy oldják meg, oldják meg. Az emberek össze-vissza futkostak, szörnyen riasztó volt ez a kiabálás, és nem kérdezték mit oldjanak meg, csak serényen munkához láttak, nehogy valami bajuk legyen a tettelenségből. Szultána azután elcsendesedett. Nem lehetett tudni miért, szabad szemmel nem is volt látható a változás, az a mikrorepedés, ami akkor keletkezett, amikor a tükörbe nézett. Meglátta önmagát, annak a szemével, a másikéval, úgy, ahogyan ő látta. Semmilyen maskara nem volt rajta, csak csupaszon állt ott, az ember, aki nem figyelt arra, hogy ott áll egy másik ember is, más vágyakkal, szükségletekkel, sérülten, és az ütést ő mérte rá, anélkül, hogy tudta volna, hogy üt. Szívesen – mondta a másik, most már csak annyi maradt, hogy rendbe tegyük ezt a kupit, amit ez a szép hölgyike okozott a központban. De idedobhatná neki az algoflexet, mert ezek a kék-zöld foltok nem hagyják abba a sajgást maguktól.

2016. március 22., kedd

Ez még az eleje #szemrebbenés

Kíváncsi vagyok, meddig bírja, vagy én meddig bírom. Azt hittem nem száll el az agya, kimért marad és magabiztosan pedigrés. De erre lehet számítani, mint valami kimért óramű. Eddig a sarokban hidegvérűsködött, elbagatellizált, szenvtelenkedett, azután kicsap, mint valami hullám a sziklára, rányal, majd visszahúzódik. Nem mondom, hogy nem kopik ettől a szikla, kell hozzá két év, öt centihez. Szolidan végigmérte az ajtó előtt álló férfit, és annyit kérdezett mit akar. A férfi nem akart semmit, csak erre járt, mondta, és benézett, mert ide, szeret benézni. A nő gyanúja nem hagyott alább, ő tudta, hogy par excellence nem jön ez a férfi ide, nézegetett a háta mögé, amikor betessékelte a szalonba. Egy kávét? – kérdezte röviden, de puhán. Persze, a szokásosat. A nő levett egy kisméretű kávéscsészét a vitrinből, és leengedett egy erős eszpresszót a látogatónak. A férfi az asztalnál ült, és mosolygott, a nő nem ült le, támasztotta a pultot, a gyanú továbbra is fennállt. Kicsi volt a szerelem közöttük, olyan kicsi, hogy szabad szemmel nem is volt látható. Szillábuszokkal akarta elmondani, hogyan érez. Azt szerette volna, ha a másik szavak nélkül megérti, de ezt a másik már nem akarta többé, annyira sérültnek érezte magát, hogy nem tudta, miért kellene újra belefutnia ennek a szép szakállas férfinak az öklébe. Újonnan próbált nem udvariatlan lenni, de a férfi szótlanul itta az eszpresszót, és közben mosolygott. Alkalmazkodni kell a körülményekhez, de mi van akkor, ha most nem nekem. Mi van, ha az én körülményeim azok, amik számítanak. Intett a férfi, hogy menjen a nő oda hozzá, hogy ne durcáskodjon, mert ő itt mindent megtesz, hogy oldódjon a feszültség. Látja, még a kegyelmeket is aláírta, pedig azok olyanok, mintha a saját vérét vették volna. Nem akar visszamenni a nő oda, ahol nemrégen tartottak. Ez volt az egyetlen, amit elhatározott, nem megy vissza a szőlőlugasba, ott semmi nincs, ami neki jó lenne. Nem kérdezte miért jött, meddig marad, nem tudta elképzelni, hogy ez a férfi újra lebéklyózza, és ne tudjon repülni. A férfi már nem mosolygott, rájött, hogy az elmúlt éveket úgy töltötte el, hogy észre sem vette, hogy ez a nő, aki a mindene, egyedül van. Homályos képek nem hoznak megoldást, csak derengenek a kivilágított szobában, és nem lehet beletenni semmit a zsebkendőbe. Kiderülnek az árnyak, felvillanyozódnak a terítékek és a kisvonatok visszakerülnek a polcokra. Hogyan érzek most? Elhivatottan, olyan dolgok történnek, amelyek megvilágosítanak szemszögeket, és elhalványítanak lényegtelen részleteket. Ki az úr? – kérdezte tőlem egyik nap. Attól függ, kinek ki az úr. Van-e olyan, akinek nincs feljebbvalója? Nem hiszem, hogy volna, kifejezetten az a fontos ebben a kérdésben, hogy nyitva hagyjuk, ne akarjunk mindent azonnal megválaszolni. Kavarni kell afelé, ami csak érezhető, de nem látható. Rendben értem, akkor a második pont, kitenni a kitűzőket és támadás. Nem. Pont az ellenkezője. Megszólítani azt, ami szerinte megszólíthatatlan. Could you be more specific please? Rendben. A szipkavéget, amin a DNS van, vitrinbe kell tenni. Szépre kell csinálni a környezetét. Olyan ez, mintha bérelnél egy konténert egy szárnynak, ami nagyon fontos, azután készítesz egy replikát, és azt állítod ki. Aha. Kifejezetten nem értem, de lehetséges, hogy láttam ezt már valahol. Akkor csináld, jó móka lesz, megígérem.

2016. március 21., hétfő

Kohl #nemhelmut

         Saradonig már nem tudtam elvinni, de a dinnyék azok megrepedtek a rekkenő hőségben. Szemenszedtük őket, és ők csak hajladoztak és hümmögtek a nagy melegben. Te raktad meg a kandallót fával? – kérdezte tőlem a szeplős a sarokban. Nem, szerintem magától lett ilyen meleg, és kétségbeesésében. Ha valaki nem tudná a selyembugyellárisok már nem kaphatóak holnaptól, és Gizike is kivett néhány nap szabadságot. Úgyhogy, most szünetel a maskarakölcsönzés. Kék trikója volt, amikor megpillantottam, és rebegtette a szempilláit. Szép pillái voltak, hosszúak és érzékiek, tudta, hogy azok, mert amikor rám nézett vele, semmi mással nem foglalkozott csak ezzel a rebegtetéssel. Kisvonatokat vett elő és felém lengette az egyiket, kicsit fel-alá járkált, hogy jól lássam, mit csinál. Teátrális mozdulatot tett a könyökével, mintha fel akarna szállni, azután röhögött, mert én is röhögtem. Ez egy sima mindennapi történet, ami nem történt meg. Ott állt igaz, de csak belül repesett, nincs kívülre semmiféle repesés, csak belül repked titokban. Olyan kettőnk közötti titkos megállapodás ez. Mindketten aláírtuk, és most lehajolunk és nevetünk, mert személyesen ismerjük a zugot, amibe ez bele van rejtve.
         Semmi sem tudja megakadályozni az ilyesféle gondolatok keletkezését, a szövetség megköttetett és erős. Szívesen tölti az időt máshol, nem kockázatosan, itt nagyon sérülékenynek kellene lennie, és azt nem tud. Ez is benne van a megállapodásban. Hogy mi ez a felszabadulás most, ezt kérdezem. A teendők csak sokasodtak, nem indokolt ez a megkönnyebbülés, a határidők gumiból vannak, és feszülnek. Hemzsegnek körülöttem és nem bánom, szépek és nem unalmasak, kedvesek és féktelenek. Milyen lenne már, ha egyszer csak csettintenék és eltűnnék középről, olyan halovány lennék, hogy rám se lehetne ismerni. Ez opció? Nem. De lehet rá gondolni? Lehet. Szellemesebben kérjük átgondolni a szabadságolást. Van erre egy ív, oda kell beírni az igényeket, mettől meddig parancsolja az eltűnést Micike? Nem is tudom, két hónapra? Valami paradicsomba. Pontosabban kérem fogalmazni, egy milyen paradicsomba? Egy szilvaparadicsom megfelel? Meg.

         Hálás szerep következett ezután, egy olyan, amibe még csak bele sem kell jönni. Elővette az okulárét és a szeméhez emelte. Ki az ott? – kérdezte, és közben vagy négy mély ránc keletkezett a homlokán. A Titanic az, süllyed, és most van az, amikor dönteni kellene a kapitánynak, hogy hogyan tovább. És dönt? Nem tudom, valamit biztos dönt. De miért hagytad abba a játékot? Nem akarok spekulálni, csak az időm megy vele. Gyere, menjünk át a cukrászdába, és rendeljünk egy olyan habkönnyű százlapost. Jó ötlet, még hétig nyitva van. Van a sarokban egy törött kancsó, láttad már, sosem mozdítják el, valami kabala lehet, vagy a kulcsok vannak benne. Ja igen, a kulcsok, az jó rejtekhely. Felemelem, és tényleg, alatta van, a kulcs, amire olyan régen várok. Simán csak ott volt, mindennap itt ültem mellette és olvastam a dailymailt, vagy a pletykarovatot a nem létező kedvenc újságomban. Szóval itt ültem mellette, gyanútlanul, és most hogy megvan, szorongatom a kezemben, és örülök. Hatalmamban áll felhasználni ellene, de most csak a szorongatásra tudok koncentrálni, a zárra még nem gondolok. Ha úgy van, az egészet ez nyitja, csak beleillesztem, és elfordítom és kinyílik. Egyszerű. A faszt.

2016. március 20., vasárnap

Csak játék #adolgokéltelensége

Iszonyatos nyomás. A nyomásnélküliség csak valami ideális helyzet. Van ebből kiút? Éppen az imént beszéltünk a játékról, arról, ahogyan a létnek van egy elviselhető könnyűsége. A súlyos súlytalanság. A lét, amelyben nincsenek szintek és mégis vannak. A nap jól kezdődött, csak annyi került a levegőbe a gondokból, ami kiszínezte azt. Miért nem lehet eltenni valamit holnapra, mert az nem segíti az erkölcstelenséget, az egészbe be lehet kattani, kifelejtjük a tévedéseket és beleerőltetjük a szüntelenséget. A semmi itt nem segít, ez amúgy is lehetetlen. A kiskapuk tárva-nyitva vannak, nem lehet tudni, mit kell velük csinálni. Elszabadult a pokol, mert lassú vagyok, és nem pörgök, nem minősülök elégségesnek. Azt hiszem, ez olyan dolog, amit én nem tudok megoldani, a taposás nem az én mozdulatom, kifejezettem kitekeredett a nyakam, és égnek a végtagjaim. Nem akarom szégyellni magam valami miatt, amiről nem tehetek. Nem akarok olyan dolgot megoldani, amit nem akarok. Nincs bizalom és nincs saját tempóm. Olyan igazságtalan. Nem akarok lelkifurdalást érezni. Ez az egész most történik, és kőkemény, de mégis, nem vagyok egyedül, sohasem vagyok egyedül. Kulcsok vannak a lábtörlő alatt. Emeld fel és vedd ki! Ennyi? Ennyi. Ha háromig számolok, a fenyők áthajlanak a másik oldalra, és látni fogod az utat. Szószék is lesz az út szélén, rajta a szónok, ki elmondja mi a véleménye rólad. Ne törődj vele, csak sétálj tovább. Szemfényvesztés az egész. Kicsinyített más. A szódabikarbónás hasonlatok semmilyen oldalról nem tudhatók jónak, az egy ügy, amit hagyni kell. Elveszítette és most nem találja, hagyjad, meg fogja találni, ez nem kérdés. Hiszen ő, az aki. Hologramok veszik körül és nem kívánja ezt felfogni, helyesebben nem tudja, de fel fogja tudni, mert ez ilyen. Időigényes. Simán végződhetett volna rosszul ez a nap, de nem, mert nem. A szenteknek nincsenek lenyomatai, mert nincsenek. Számos kiszerelésben lehet az ilyet kapni, személy szerint én a kilósat szeretem, mert az elég nagy egy hétre. A csomagolása pattintós, és ha kicsit oldalról nézem, foszforeszkál. Mit akarsz ebből kihozni? Azt hittem, te hozol ki valamit? Foglalkoztat az egyik ügy, és a másik sem. Simán átnyúlt a fejem felett a kéz, amely csak ezt tudja, ez az egy programja van. Ha megkérdeznéd, nem értené, és mivel ez csak egy játék, így levontunk tőle két pontot, azután továbbhaladunk. Láttam a tűzőgépeket a szekrényen, és az egyik nagyon elszánt volt, kitűzött egy célt a másik elé, aki saját célt akart, ezért csak veszekedtek egyfolytában. A párterapeuta, akihez még a múltkor jelentkeztek be, azt mondta nem baj, hogy folyton marják egymást, mert ez a boldog kapcsolat titka, de közben a csekkjeire gondolt, amik befizetésre vártak a fiókjában. Ide kell valami kedves, amivel átérzem, ez mennyire kellemes nap volt, helyesebben egy egész hétvége. Harmónia kell ezt is. Szívesen gondolok, arra a videó installációra Kafkáról. Hogy mennyire kellemes ember volt, és közben mik jöttek ki a tollából. Szimplán mert a kongruencia kiváltság és mert a szürrealizmus heves felindulás. Simaliba.

2016. március 19., szombat

Valami illat #talánrózsa

      Halmoztam a keleti bölcsességeket tendereztettem egy felemás korlátot, szabadon engedtem egy helyi értéket. Nehéz, ennyit látok. Fényes, ennyit szeretek. A tizedik napon megpihenek, nem szántok mélyre. Éjfél után sokkal, nem fog a tollam. A pulóvereim halomban hevernek a kanapén, és túl vagyok egy vigyázz csakon. Pókerarccal végigülök egy hivatalos eseményt, és távol tartom az átkot. Ez a tél utolsó napja. Puszi 

2016. március 18., péntek

Klatty, klatty #kilencedik

         Haladok valami felé, visszaintegrálódom és változtatok, érzek közben, nem tisztán, de élesen jönnek a kikerekedett szemek. A miértek, a szemelvények, az ujjal kopogtatások. Himbálózok egy kötélen, és csak annyit tudok, jó erősen oda van kötve a vége, kapaszkodnom kell és egyensúlyoznom. Odalendítem magam az egyik falhoz, és ott elkapok egy legyet, rám mosolyog és átadja a kulcsokat. Mindig ezek a kulcsok, olyan ez, mint egy videojáték. Kinyitok egy ajtót, és újabb ajtók tárulnak elém. Spontán választok egyet, azt is kinyitom, bedugom a fejem a résen, és beránt a vákuum. Na, akkor megérkeztem, most már lehet kiengedni a hangomat, és kérni, amire szükségem van. Milyen dolog már, csak úgy ide bejönni? – kérdezi a sarokból egy közepesen magas hang. Én jöttem valamiért, ami az enyém, és itt van, ide rejtették el ebben a szobába, amint megtalálom, azonnal távozom – mondom udvarias, határozott hangon. Egy kupicát ebből a kisüstiből? – kérdezi a másik sarokban a magas, jól láthatóan nem érzi a helyzet komolyságát, érezhetően csak belekeveredett ebbe a helyzetbe, amit ő maga idézett elő. Hukk – jegyzi meg, majd Bocs – mondja, benyelve a következő csuklását. Foglakozni kell a mindenessel, nagyon elszomorodott, ingatja a fejét és nézegeti az óráját. Nincs még annyi idő? – kérdezi. Lesz valaha annyi idő – gondolja. Pénteken sosem szoktam örülni a hétfői tehetetlenségnek. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz ez a feltárás. Pontosan semmi sem azonos az elképzeléseimmel. Nézd mekkora halat fogtam, óriási, mint egy szupercet, szép egyébként csak nagyon becsontosodott már, kifogyott belőle a szusz. Mi van ott lent, nyúlrahabok? Akarod ezt az egészet? Megkérdezhetem, mire megy ki ez a játék? Nem akarod tudni, még nincs itt az ideje. Mekkora baromság nyilvános naplót írni, kinek van erre mersze, senki nem tud megbirkózni ekkora nyomással? Ennek funkciója van édesem, az, hogy ne legyél egyedül abszurd, legyen veled az éterben olyan, aki veled együtt abszurd, legyen társaságod, ebben a magányodban. Már átjárható vagy, olyan, mint az üvegbeton. Miért pont az üvegbeton? Mert az magyar, és visszaszerezték, kétszer kellett megkeresni, így értékesebb. Értem. Vagyis nem. De majd megértem. Mi történt? Ki bonyolította így el az eredeti tervet? Mi volt az eredeti terv? A feltámadás volt. Tehát az, hogy mutatkozni kell annak ellenére, hogy meghaltál. Ja, igen, nem tudtam, hogy ez volt. Ennél nem bonyolultabb, kezdőrúgás, azután továbbviszed az oldalvonalon, és átpasszolod annak, aki tud gólt lőni. Miért használsz futballhasonlatokat, tudod, hogy nem szeretem a focit. Vagyis mittudomén, nem nézem, nem beszélek róla, mellőzöm. Szívesen elcsevegnék még itt veled, de vár az, ami miatt ezt az egészet kitaláltam, kitálaltam. Haha, very funny, csak ma vagy ilyen, vagy ez tartós lesz. Még csak fogalmam sincs róla.

2016. március 17., csütörtök

Ásatások #nagytotál

         Kilimandzsáró, egyes tábor, víz van semmi más. Ki legyen a szerelemdoktor? Ma senki sem volt olyan, mint eddig. Ha szenvedélyesen szeretsz valakit, abból mi sül ki? Szokatlan egy nap. Minden ugyanolyan, de semmi sem hasonlít az eddigiekre. Miért akarok odatenni, olyan elemeket, amik nem oda valók. Valójában a körletben már az utolsókat rúgják a meggyfavesszők. Ha felteszem a szemüvegem, akkor pontosan látom őket. Nem biztosak semmiben, csak úgy csinálnak mintha. Kihúzzák magukat és körbemasíroznak a nagyablakos irodájukban, aztán bemennek a mosdóba sírni. Semmi tökéletes nincs bennük, esendők és sérülékenyek. Azután belép az a másik is, kinek lenne mersze ellentmondani egy ilyen drabális lénynek. Ő is a mosdóból jött, éppen csak a háta mögé tudta rejteni a zsebkendőjét, hogy senki ne vegye észre. A veséje kínozza, csípi, és annyiszor könnybe lábad a szeme. Simán nevezhetjük ezt sírásnak, egymás között. Tegnap találkoztam velük először. Mintha skatulyából húzták volna ki őket, a kézfogásuk magabiztos, látszólag uralják a bolygót. De nem, mégsem, mert akkor tudniuk kellene, hogy nem. Hát ők vannak most porondon, Stan és Pan. Susognak Pan léptei, és settenkedik a nagy fikusz mögé, és reménykedik, hogy nem veszem észre, de mindkét oldalon kilátszik, mint egy gyerek. Erről nem tudok most többet mondani. Készítés alatt vannak ők.
         Budapest olyan hely, amelyet csak az tud elképzelni, aki utálta már a paradicsompalántáját. Kicsit elfogadhatatlan, pökhendi és kicsattanóan egészséges. Szóval felháborító, ahogyan itt áll előttünk és szép, funkciótalanul szép, a szépség kedvéért. Hát ezért mindenki beleszeret mostanában, távolról figyeli, mi történik vele. Kész szappanopera lettünk, itt, Európa közepén.
         A madaras vitrinek előtt haladok el az automatákig. Az milyen hely ott? Félelmetes, ott rettegtem, nem is értem, hogyan ismertem fel a túzok tojóját, szemétség, hogy letakarták a fejét, a lábáról kellett felismernem. Szorult helyzetben vág az ember agya, jobb ma egy, mint holnap. Hát végül nem lettem agrikulturális. Csak sima.
         Ma olyanokat csináltam, hogy magam is megleptem vele. A székes jelenet volt a legviccesebb és egyben leghaszontalanabb. Szívesen megosztanék róla egy videót, de nem készült.

2016. március 16., szerda

Kislábasok, kiskanalak #kétfok

         Kukoricára térdepeltették, és válogatott kegyetlenségeket követtek el vele. Amikor kiszabadult, csak arra tudott gondolni, soha nem megy vissza. A harag ütemezett mindent azon a környéken, meg a félelem, ami csontig hatolt. Kicsit sem gondolkodott a következő lépésen, szépen összehajtogatta a ruháit és végleg kilépett azon az ajtón. A külvilág kevéssé sem volt félelmetesebb, mint az előző élete. Annyiban volt más, hogy itt látszólag, semmi sem tudta megijeszteni. Beült egy sarki cukrászdába, és nézte, ahogy az emberek nyüzsögnek a téren. Ezek a hangok nyugtatták meg. Felhörpintette a kávéját, és továbbindult. Előkereste a címet a táskájából. A cetlin az állt; Kikirics utca huszonnégy, második emelet tizenkettő. Felszállt a 4-es villamosra, és leült az első székre az ajtó mellett. Egy táskát nyomott az arcához egy férfi, miközben belendült a jármű, azután exkuzálta magát, majd a miatt kezdett mentegetőzni, hogy a sofőr ma nagyon szórakozottam vezet. A huszonegyes házszám előtt álldogált egy kicsit, emlékeztette a homlokzata a gyerekkorára. Ugyanolyan színűre volt festve a babaháza, amit a szomszéd Iluska néni adott neki. Felcsengetett, amikor a huszonnégyes számú ház kapujához ért, beengedték. Megcsapta a hideg, nyirkos bérházak szaga, elfintorodott. Nem bírta a nagyvárost, de már semmi sem tudta megállítani, hogy eltöltsön itt elég jó négy évet, amit később végleg elfelejt majd.
         Kisseprűket és lapátokat tett ki az ajtó elé, és ráállt a lábtörlőre, amit egy tvisztelő mozdulattal egyenesbe igazított. Ha lenne most nálam egy dugóhúzó, lemennék a pincébe és hoznék magamnak, abból a borból, amiből fél éve spájzoltam be. Mindig ezzel kezdte a mondatait, ha volna. Mi lenne, ha nem számítana semmi, ha nem tennék látszólagos akadályokat a fejembe, csak csinálnám, mert csinálni akarom. Hát az ideális lenne, szólalt meg a hang, ami már egyébként évek óta hallgatott. Ne távolíts, kérte meg a hangot a fej gazdája, menj oda és tedd rá a kezed, érintsd meg. Simogasd meg, beszélj hozzá, de ne kiabálj vele semmiképpen, nagyon érzékeny jószág, könnyen futásnak ered, és akkor nem tudhatjuk, mikor látjuk majd legközelebb.
         Horáciuszt idézett és közben a fején dobolt, úgy tartotta ő mondja meg a tutit, és mindenki más pedig a tutit hallgatja. Tornyokban álltak a mosatlan edények, és nem nagyon látott vizet a fürdőszoba sem az utóbbi időben. A diszciplínák szépen, sorban sorakoztak egy papíron. Gondolatjel, keresetlen szavak és újabb gondolatjel. Amúgy összemosódtak a napok, és nem volt igazán semmi teendő a ház körül sem. Kilátástalan a helyzet és nem tudott rájönni a nyitjára. Kiment napozni a teraszra, és hallgatott valakit a rádióban, aki azokról az időkről beszélt, amikor még. Azután azt is elunta, ezek a szavak nem jelentettek semmit, még csak nem is szórakoztatták. A hatás, a hatás, az maradt el. De miért? Erre a kérdésre, még nem érkezett válasz.
         Történtek történetek a múltban és jelenben, a jövő meghatározhatatlan. Tegnap láttam valakit, aki reménykedett, és szenvedett ettől a reménytől. Halogathatnám azt, ami már meghatározott, de nem fogom. Kifogástalanságot várnak el, de te tudod, milyen az a kifogástalan?

2016. március 15., kedd

Tükörfestmények #akifejezettenörülök tükörképe

         Hétlakat alatt őrzöm önmagam, kinyitom az ajtót és kifigyelek rajta, van ott valaki? – kérdezem, de senki sem felel. Azután, a hatalmába kerít a vágy, hogy számot vessek a végtelennel, keresem a keringőt és felteszem a függönyöket. Kitakarítom a pincét és ráfigyelek a kártyázókra. A játék csendben folyik, csak néha csattan fel valamelyik, mert nincs olyan lapja, pedig ha lenne. De semmi gond, hiszen ez csak egy játék. Szombaton, olyan fülledt volt az idő, hogy legyezőt kellett elővenni. Miért is támogatja a hideglelés a félárbocokat. A tenger egészen messze van innen, úgy kétalvásnyira, persze le lehet vezetni egyszuszra is, de minek. Van ott egy nő, félúton. Szép a lelke, mint egy galambé. Hányszor futott neki önmagának, mire meglett. Ma is láttam egy ilyet, csak férfiasat. Szép volt és kedves, és egyáltalán nem vicces. Miért is lenne az, hiszen tevékenyen ásott befelé, mire egyszer csak ott állt, érzékenyen, önmaga előtt, és olyan szomorú lett. Mert ez mindig kérdés, hogy hogyan birkózzam meg azzal, aki vagyok valójában. Szemet vetett a szomszéd fiúra és nem tudta kiverni a fejéből. Minél erősebben próbált nem gondolni rá, annál hamarabb termett ott a közelében, a gondolataiban. Azután feladta, nem küzdött már, csak néha napján meglátogatta és összenyomta vele a homlokát. Szubatomikus vállrángatások közepette próbált kivergődni ezekből a furcsaságokból. A kerítés, amúgy sárgára volt festve kettejük között, ha jobban megnézted, az volt belülre írva, hogy Police line do not cross. Kifejezetten kényelmes volt nekidőlni ennek a kerítésnek, stabilan feszült kettejük között, megbízhatóan választotta őket ketté. Amikor végzett az aznapi látogatással, visszatért önmagához, és számba vette a teendőit. Szerinte az normális volt, hogy a holdra készül, megnézte mi kell a holdraszálláshoz, és azt találta mondani, hogy készen áll. Szemelvényeket keresett elő a múltból, hogy emlékezzen. Sima disznóbőr huzat volt a dobokon, amikor belépett a szomszéd lakásba. Nem akart közelebb menni, nehogy eltűnjenek a szeme elől ezek a dobok. Valami miatt nagyon fontosak voltak, és senki nem tudta, melyik oldalról kell őket valójában nézni. Huszonhárom, ez volt a dobok fölé írva, mintha ez, akarna jelenteni valamit. Végül a konyhába ment és magához vett egy ásványvizes palackot. Meghúzta, és szépen lábujjhegyen a dolgozószoba felé vette az útját. Behallgatózott az ajtón át, és félve megkopogtatta az ajtófélfát. Semmi válasz, majd kisvártatva kinyílt az ajtó, és az megkérdezte, mit akar? Azután gurgulázva felröhögött, és nagyon kedvesen betessékelte a szobába a jövevényt, aki gondolkodás nélkül levetette magát az asztal mellett álló kanapéra. Na, az van, hogy senkit sem találtam, aki ellen tudna állni az új könyvednek. Nem mondom, hogy nem próbálták meg, de nem sikerült nekik. Ekkor röffenve felnevetett, és előhúzott egy csíkos, papír szívószálat a hóna alól. Ja, ezt majdnem elfelejtettem odaadni.

2016. március 14., hétfő

Szoba kilátással #ígykeltemmafel délben

         Most nem vagyok laza, feszült vagyok, mint egy marok, olyan ez, mint amikor a fecskék szétrebbenek a kinyújtott sodrófa láttán. Ki sem tudom mondani, mennyire szégyellem azt, ami történt, pedig nem is én okoztam, csak beleszülettem. Egy kiskapunál kezdődött minden, egy óriás villanykaró állt a jobb oldalán, a betonon nőtt a moha, és mindig megsimogattam mielőtt beléptem a kapun. Puha volt és jó szagú, de nem maradt rajta a kezemen. Hát így léptem be azon a kapun, kicsit szorongva, de semmiképpen sem gyáván. A kapu mögött ott állt ő, kicsi volt és puhán magához ölelt, azután megkérdezte mi járatban vagyok. Azon tűnődtem húzzam-e az időt vagy csak mondjam egyből, hogy a mézes csigák miatt vagyok itt, újfent. Mert egész nap csak arra bírok gondolni, ahogy itt illatoznak az asztalon és várják, hogy kikerüljenek a tányérra, az én tányéromra. Azután udvariasságból mégis futottam egy kört, vagyis hogy, hogy van most ő, aki ezekért a mézes csigákért felel. Semmilyen akadálya nem volt annak, hogy leterítsem a földre a kabátomat, és ráüljünk, és összefontam a kutyatejet, és szépen ráhelyeztem a fejére, mint valami glóriát. A félhomályban már szinte nem látszott semmi, csak a szomszéd kutya csaholását lehetett hallani, úgyhogy végre kiböktem, hogy van-e mézes csiga az asztalon, ma? És volt. Azután összeszedtem a kabátomat, a vállamra vettem a táskámat, és kisétáltam az utcára, olyan elégedett voltam magammal, mint amikor hozzáérek a hevederekhez és azok hárfahangot adnak.
         Legszívesebben félrebeszélnék, hogy ne kelljen tudnom arról, mi történik. Kiteríteném a szalvétám a térdemre, oldalra billenteném a fejem, és nagyokat pislognék, miközben hümmögök. Igen, ez így szokott lenni, megértem, sokat van távol, kicsit fűszeresebb is lehetne, mi van a szakáccsal, elfogyott a balzsamecet, hogy ilyen lőrét tett a salátára. De nem, mert jön a kanaszta, hogy, hogy kellene lennie a dolgoknak. A fiúkkal lenne a legjobb, mert a lányok nem érnek rá, és tegnap is kiszökött az egyik a kerítés alatt, és estig nem is találtuk meg. Mi van ezekkel mostanában? De azután, csak ülök ott megrökönyödve, és próbálom megérteni, hogy miről hadovál az asztalszomszédom, azután már azt sem, mert gondolatban elrepülök onnan, szép dús legelőn landolok két tehén közé, akik még csak meg sem ijednek. Milyen az idő kérdezem, és ők billegtetik a fejüket jelezvén, hogy nem lehet túl sok jóra számítani ma sem. Hát továbbállok, mert keresnem kell egy kis árnyékot. A tölgyfa mellett állok meg, a fejemre hullik egy makk. A kisserpenyőket vedd elő, mondja egy vékony hang a fejem felett. Nem akarok botrányt, csak szép csendben idd meg a kávéd és tűnj el, feleli egy mélyebb. Álldogálok még egy darabig, de a feszültség csak nem múlik.
         Kupákat tett be a szekrénybe, és hátrafordult, kicsit felemelte a jobb kezét, és vezényelni kezdett. Beethoven V. szimfóniája volt, ami miatt elkezdte a zeneakadémiát. Szerinte az nagyon menő, ha a papucsát is a kezében tartja, miközben hadonászik. Szerette, hogy ilyen hóbortos, mindenki furának nézte, pedig nem volt az, tehetséges volt, végtelenül. Amikor reggel fölkelt, lefőzött egy kávét magának és beénekelt. Kicsit rekedt volt a tegnapi előadás után, de annyira megérte. A közönség felállva tapsolt és éljenzett. Amikor kicsi volt, erről álmodott, a pléh dobokat verte a hátsó udvarban, és a szomszéd üvöltött át a kerítésen, hogy azonnal hagyja abba, mert szíjat hasít a hátából. A kávé után kiment a balkonra és nézte a napsütést, azt szerette a legjobban, mert senki sem zavarta. Most mihez kezdjen, tegnap bejött hozzá az a nagy magas férfi, és ajánlatot tett. Egész életében erre várt. Dobolt a balkon korlátján az ujjaival. Mindig ezt csinálta, ha bizonytalan volt valamiben. Megnyugtatta. Ki fogja eldönteni, hogy mi a jó neki? Szemet vetettek rá Barcelonában, de nem tudja, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Hogy kell valamibe beleegyezni, ami ennyire félelmetes? Azután, arra gondolt, hogy becsomagol egyetlen bőröndbe, az kihívás. Azután ráül a szoba közepén. Kifejezettem örült ennek az ötletnek, tevékenynek érezte magát. Azután rágondolt a Sagrada Familiára. Nem fog menni. Ami elég az elég. Idáig, ne tovább. Szép kis alak vagy, csengett a fülében. Pont itt adod fel? Azután megszólalt a csengő és a legjobb barátja állt az ajtóban, még nem volt dél. Felmutatta a palackot a kezében, bejöhetek? Nem megyek. Ki tanácsolta, hogy ide gyere? A jóisten volt, kérte, hozzak csipszet, meg inni.

2016. március 13., vasárnap

padicsommadarak #háromfogásostanácsok

         Szobakutyákat hoznak kosárban, kiteszik a szűrűket a verandára, amíg a macskák elfogadják, hogy már nincsenek egyedül. Az egyik kinyomta a hasát és nem akar enni. Senki nem értette, miért ne lehetne az egyik pillanatról a másikra lecserélni az állományt. Különösen a vörös kérte ki magának, hogy az egyik pillanatról a másikra változott a helyzet. Miért kell most menni? Kérdezte. Nem kell menni, maradhatsz, csak már nem érdekelsz többé. Ez van. Szimplán annyit kellett volna megérteni, a főkandúr nem akar foglalkozni a szüttyögéssel, miért is kéne neki. A mechanizmus úgy nézett ki mindig is, hogy ő megun. Kékszilvák potyogtak az égből és minden élessé vált és a macskák felmentek a szekrény tetejére. A kutyakölykök lassan beszivárogtak és elfoglalták a puha kosarakat. Értsd meg, hangzott el újra, de most már visszautasíthatatlanul. Aztán egy elefánt jelent meg a verandán, kicsit oldalra billentette a kalapját és bemutatkozott. Én vagyok az új háztulajdonos, úgy tűnik, számos akadálya van, hogy ezek a kis kutyakölykök itt lakjanak. Helyesebben az egész brancs, mert a kandúr elveszítette a státuszát, és el kell hagynia az épületet tíz percen belül. A kandúr nem értette, miért történne ilyen az egyik pillanatról a másikra, de az elefánt időközben oroszlánná vetkőzött és már nem mondott mást, mint, hogy értse meg, ez van, és tíz perc. Amúgy semmi baj nincs vele, csak hát az idő, az idő szorítja. A kandúr magába zuhanva ült a fiókos szekrény előtt, elővette belőle a rajzokat és emlékezett, emlékezett arra a pillanatra, amikor választhatta volna a citromfacsarót a hűtőszekrény helyett, és akkor most lenne limonádé. Hidegen hagyta a gondolat, hogy a keletkezésnek vannak szabályai, hogy ezeket a szabályokat, amíg élt, ignorálta. Miért nem hagyják békén? Ő csak egyet szeretne, hogy átszellemülten nézhessen a végtelenségbe, és kikezdhessen mindenkivel, mert ez az élet rendje. Csattant a kerítéskapu zárja és megjelentek az új lakók. Kikeményített nadrág és fejkendő volt a nőn, a férfi csak lazán átvetette a vállán puha mókusszőr kabátját, ők lesznek azok, akik a házat úgy tudják majd lakni, ahogy azt megérdemli. Kik ezek? – kérdezte a kandúr a vörös mellett álló selyembarna bundájút, akit eddig észre sem vett. Ők azok, akik egy éve először jöttek ide, és akkor megmondták, hogy kifestetik az egész házat égszínkékre, tesznek a verandára bunkósbotot, és kifaszázzák a fürdőt. Azután itt voltak minden héten. Heverőket hoztak és függönyöket cseréltek. Mindenki örült, mert nagyon szépek az új függönyök. Mégis, miért csodálkozol, ízlések jönnek-mennek, senki sem tud olyat elérni, amit nem akar. Ki vagy te? – kérdezte a kandúr a selyembarnát? Én vagyok a feleséged.
         Kutyafuttában távozott a teremből, kicsi kulcsokat vett elő és szétterpesztette a lábát, hogy jobban átlásson maga alatt. Huszonhárom lett mégis, és így mindenkinek kényelmesebb volt. Kifogások nem segítenek már, csak a nagy levegő, amit akkor vett, amikor szétrombolta az egészet, azt, amit úgy szeretett lakni. De nem lehetett mást tenni, a másik bevette volna magát, így csak egy üres tér maradt, tartalom nélkül. Kifújta a levegőt, és szétterjesztette a szárnyát, ez számít, és elrugaszkodott a talajtól, végre, nincs itt a béklyó, ami itt tartotta a földön hosszú ideje. Ki tudja, merre van a következő megálló. Nem is törődött ezzel, mert alatta megjelent egy sereg paradicsommadár, amiket ki kellett kerülni.
         Kulináris szintaxisok szaladnak el a végtelenségbe, legelöl biztosan megmenekül, de mi itt a téren nem vagyunk biztonságban. Adjak tanácsot neki, aki ott ül és szétnézeget, rebegteti a pilláit, és úgy érzi, most van itt először. Miért érez így? Nem tudom. Talán az ebéd miatt. Jó ebéd volt, mintha Pierre Gagnairenél ettek volna háromfogásost a Gaya Rive Gauche-ban. Szóval tanácsok, akkor álljanak itt, szépen, sorban. Lemennék a fejekhez és megcsinálnám a szájtot, nagyon menőre, ebédelnék vele, arra kérném, mutasson be mindenkinek, és mosolyognék, és látnám, hogy ki az, aki érdeklődik. Itt az ideje a semmitevésnek. Ennél jobb erre nem lesz, ha kifigyeled, mit szeretnek, két perc alatt ott leszel, és már nyert ügyed van. Stimmt? #fehérvászonnapló

2016. március 12., szombat

szeplők #szóbanforgó

      Szupernóva van ma is, de már érintett vagyok. Megértem a masinát, mire való a jókedv és mi különbözteti meg a boldogságtól. Szita kerül a kezembe, senki sem tudja mire való. Forgatom, keresztezem, ellentételezem, mikor kifordul a sarkon, felkiált, hímezve sem lehetne szebben: futólépésben legyen mindenki a Temze partján! Senki ne maradjon otthon, csak annyi a teendő, hogy kicsomagolunk.
         Erkölcstelen kifogások hada jön ki a száján, rám pirít, eltaszít, kiszögez, leszögez. Huzat alja a teteje. Fiókák nagy megdöbbenésére, tetemes összeget folyósít a Temze újraásására.
         Kedvetlenül lapozgatom az útlevelemet. Pirosak és kékek a pecsétek a végén, mire akarom fordítani a következő húsz évem. Haladni kell a korral, az én korommal. Tenyerembe elfér a világ és én ki vagyok terjesztve egy nagyobb dimenzió felé, aminek a színe boldog.
Szobanövény nincs a képen, csak ágak, bogak, semminek nincs színe, egy olyan világ, ami fekete vagy fehér.
         Pillanatok alatt itt lesz és kiszáll és szétnéz és tereget. Előveszi a szennyest és kirakja az ablakba és nézik és csámcsognak, mert nem az ő szennyesük, és vasárnap van, és ráérnek, és mindenki azt nézi, hogy meddig tart a szárítókötél és az végtelen és nem tart sehova, és te itt ülsz és nézed, ahogy a ruhák beborítják az égboltot, és nem száradnak, mert nem léteznek.
         Szumátra is beletartozik a fénybe, kimegyek a paradicsom kapuján és feltartom az esernyőmet. Turistákat vonzok, és szépen körém gyűlnek. Bemutatom a programot, többen lemorzsolódnak, inkább megnézik a várat, és vesznek abból a kurvajó vattacukorból a kis hentes mellett. Ki az, aki jön? Mellékes, nem akarjuk erőltetni, a kapu nem zárható. Szemi impermeábilis.
         Szelekció is volt benne, de nemcsak az, hová lett a jómodor – kérdezte – ez már nem is fontos? Helytelen lenne beruházni egy olyan ügybe, aminek nincs eleje, közepe és vége. Hugenotta Palota a két Szerencsétlenhez. Ki jönne ide lakni? Személyre szabott guillotine-ok a hátsó szárnyban. Az ebédlő ragyog a tisztaságtól, kivilágított hálószobák, sötét dolgozószobák. Mindig stressz és soha semmi lazítás, csak amennyi a szabályzatban írva vagyon. Írjak valamit még? Persze. Jegyezze fel, hogy a gyertyák halovány fényénél látszik az ittlakók szenvedése, és ez fontos a pályázati pénzek szempontjából.
         Hullámpalákon vezet az út a végtelenbe, és senki nem kérdezi miért, mert mindenki érti.
         Szeplők tengere vesz körül, hozzáütődnek a porceláncsészékhez, és amikor tegnap fogtam a fülét, felsóhajtott, és fújta a levegőt, és belekortyolt a fényes folyadékba, és rám vigyorgott. #fehérvászonnapló

2016. március 11., péntek

Hosszú nap #szupernovákhagynakérintetlenül

          Szoloviev is megirigyelné azt a tudást, amiben ma részem volt. Huppanásig megtelt a szívem sajgó gémkapcsokkal, szódavizet spricceltem a szemembe, hevedereket csavartam a teámba és felnégyeltem egy csokinyulat. Semmilyen hiba nem tud átvinni ezen a fényes akadályon. Ha rámakasztod a subámat, akkor sem tudok olyan bárány lenni, amilyennek kitaláltál engem. Szulfátos hegek vannak a szívemen. Megpörkölődött az utóbbi időben. Nyársra húztak, hogy megnézzék, mennyit bírok. Hetedhét szeretet nélkül semmi sem mozdul előre, mindenki szeret csupán, de a legjobban azt szereti, ha szeretik. Mégis más utat kell nézni, mert az nem elég ide. Kunyhóban tartom a szívemet, miközben minden körülöttem az Empire State Building után kiált. Kicsavarodik minden, ha átlépek oda, ahol előttem nem járt senki. Szemszögek előteremnek a semmiből, kifigurázzák az egész lényemet, szembemennek önmagammal, hogy a végén összetalálkozzanak, és kikerekedjen ebből, én. Húsvér indián is jött fel a lifttel tegnap, és senki nem akarta észrevenni. Azt hittem már kihaltak, mondta egy fehérhajú férfi, és kibontott egy ropit a rendelő előtt. Pedig az egész csak a fejében történt, és mindenki, aki látta, arra gondolt, de jó neki, van ropija. #fehérvászonnapló#nemszámolom

2016. március 10., csütörtök

Ibolya #egyesszámelsőnőszemély

        Ülök a tövemben és semmit sem látok. Eltakarom önmagam. A lépések egyszerűek, csak a lábaim ólmosak. Szép virágágyással veszem körbe magam és kiviccelem a közeledőket a kertemből. Kutyatárban nincsenek kartotékok. Huszárkapitány nem létezik hevederzár mögött. A történeteim nincsenek fából. Humuszt ettünk és szilvalevet ittunk. Kifelejtettük a legfontosabbat a napból: hatoscsomagban vettük a mogyoróvajat. Azután átslisszanok észrevétlenül, csak én vagyok jelen, senki nem látta. #fehérvászonnapló #valahanyadiknap

2016. március 9., szerda

Nagy hal #bob

Egy producer nehéz élete #kortársmunkaebéd Olvasol, aszt eszel #határátlépés #kortársvámkezelés Álmodtam valamit – mondtam. Eladtál valamit? – kérdezte. Eddig még semmit, viszont Robert Scott elküldte nekem a könyvét, Fájdalomcsillapítás kiscégeknek címmel, és írt nekem pár sort: Kedves Barbara, építsd meg a tehenet, azután fejd meg a tehenet! Üdvözlettel Bob. Kedves Bob! Köszönöm a könyvet, a fájdalomcsillapító hatást még nem észlelem, de a fejőnő karrierem szépen ível felfelé. #fehérvászonnapló #nagyhal

2016. március 8., kedd

Nemzetközi #egyélmeg

A vas és C-vitamin országa vagyunk #kortársiparági meghatározás Ennyit sikerült ma kinyögnöm. Azt kérdezte szeretem-e a virágot. Azt feleltem igen. Erre a számba tömött egy marékkal. Köfi fépen, mondtam #ehetővirágok #nőnapra #FranLebovitz azt mondta a legutóbb a róla készült Scorsese dokumentumfilmben, hogy a nők különböznek a férfiaktól, és ha valakinek kétségei támadnának efelől, figyelje csak meg, hogy nemcsak az írói hangjuk más, de eltér a telefonhangjuk is. Ezt Judittól idéztem, aki ezer szállal kapcsolódik a mai naphoz, például azzal, hogy ő is nő, mint Amy Schumer. Aki szintén nő. Tőle viszont, semmi olyat nem tudok idézni, aminek ne kellene a felét este 10 óra előtt kisípolni. #fehérvászonnapló #másodikrész #egyélmeg #internationalwomensday #edibleflowers #eatme