2016. szeptember 4., vasárnap

Sűrű leírás #legalábbisigyekszem

         Mire jöttem rá? Arra, hogy a tehetetlenség a válasz, a megváltoztathatatlanságban rejlik az erő, a szétterülésében, a meghosszabbodásban, a kinyitásban, a telítettlenségben.
         Most arra következtetek, hogy az elfogadás az első lépés, azután a kiderítés, kár félni, mert a kettősségben rejlik a titok. A megfejtéshez elengedhetetlen a kincstár számbavétele, az eddigi történések feldolgozása. Olyan munkás ez, amit eddig fel sem fogtam, az eddigi mutatóim nullán állnak, mozdulatlanok, merednek ki a fejemből, miért látnék, nem is néztem. A hátsó részen áll valaki, de csak annyit mond, el a kezekkel a Szovjetuniótól. Ez bezavart, mert nem ebben a történetben szerepelt eredetileg. Folytassuk inkább az elöl állókkal.
         Szőke, és bármikor ugrik, semmilyen tapasztalata nincs a nőkkel, rutinja van a nőkkel. Saját rutin, kis mozdulatok, bevált mondatok, előrejutás, kés a vajban, de most megtorpant. Nem tud erre mit mondani, kifesti a képet és széttépi a fotográfiát, amit a szíve felett őriz, a legfontosabb helyen, hogy elővegye és kitegye a napra, és emlékezzen mindenre, amire tilos, szerinte. Kicsit hasonlít az apjára, egy legenda szerint, mert egyébként semmiben, kifejezetten szellemes és nem tud gonosznak látszani, ha rányom, a másik oldalon kinyúl és elsimítja. Ezt az anyjától örökölte, a konfliktuskezelést és a széptevést, mert arra szükség van szerinte, része a rituálénak és az ünnepeknek. Azután elvágja, egyik pillanatról a másikra.