2016. szeptember 4., vasárnap

Sűrű leírás #legalábbisigyekszem

         Mire jöttem rá? Arra, hogy a tehetetlenség a válasz, a megváltoztathatatlanságban rejlik az erő, a szétterülésében, a meghosszabbodásban, a kinyitásban, a telítettlenségben.
         Most arra következtetek, hogy az elfogadás az első lépés, azután a kiderítés, kár félni, mert a kettősségben rejlik a titok. A megfejtéshez elengedhetetlen a kincstár számbavétele, az eddigi történések feldolgozása. Olyan munkás ez, amit eddig fel sem fogtam, az eddigi mutatóim nullán állnak, mozdulatlanok, merednek ki a fejemből, miért látnék, nem is néztem. A hátsó részen áll valaki, de csak annyit mond, el a kezekkel a Szovjetuniótól. Ez bezavart, mert nem ebben a történetben szerepelt eredetileg. Folytassuk inkább az elöl állókkal.
         Szőke, és bármikor ugrik, semmilyen tapasztalata nincs a nőkkel, rutinja van a nőkkel. Saját rutin, kis mozdulatok, bevált mondatok, előrejutás, kés a vajban, de most megtorpant. Nem tud erre mit mondani, kifesti a képet és széttépi a fotográfiát, amit a szíve felett őriz, a legfontosabb helyen, hogy elővegye és kitegye a napra, és emlékezzen mindenre, amire tilos, szerinte. Kicsit hasonlít az apjára, egy legenda szerint, mert egyébként semmiben, kifejezetten szellemes és nem tud gonosznak látszani, ha rányom, a másik oldalon kinyúl és elsimítja. Ezt az anyjától örökölte, a konfliktuskezelést és a széptevést, mert arra szükség van szerinte, része a rituálénak és az ünnepeknek. Azután elvágja, egyik pillanatról a másikra.

2016. augusztus 31., szerda

Ezzel kezdődött minden #szobakutya

         Kivilágosodott mire hozzákezdett a szétszereléshez, pedig tegnap még csak annyi volt biztos, hogy a fejedelem nyomdokaiba lép és félrehúzza függönyt, és elmondja az igazat. Az igazmondás veszélyes, kétféle kimenetele lehet, mindkettő végzetes, csak annyi a különbség, hogy az elsőnél kapsz tíz perc előnyt. Így lehet, hogy amikor nekiiramodtunk, hogy ezt az előnyt átfordítsuk nyerőbe még nem volt nálunk a kulcs, és így csak annyit észleltünk a távolban, hogy lehetetlen a terep és nem sok esélyünk van. De azután megváltozott a szél és a másik irányból kezdett fújni, északról dél felé, felkavarva minden eddig nyugodtnak látszó eseményt, szembe szállva a hiedelmekkel és felborzolva a szokásokat.
         Sima ügy, gondolták, és nem akartak róla beszélni többet, cselekedtek, vágtak, ütöttek, kifizettek, kértek hozzá segítséget. Amikor végeztek, rácsavarták a termosztátot és bevágták az ajtót. Sokáig mozdulatlannak tűnt minden és üresnek a szoba, csak egy kontúr törte meg az egyhangú forróságot. A kontúr lassan megmozdult és felállt, összeszedte a lepedőket és bevizezte. Ennyit tudott tenni, az ereje ennyiben merült ki, hogy ráhúzta a lepedőket az ajtó előtt álldogáló kutyafejű kígyóra, majd összeroskadt. Hátrakötött keze sajgott, a szája széle vérzett. Itt kezdődik az egész történet.

2016. május 24., kedd

Teljesen átlátszóra tervezték #kösziryangosling

         Mi lesz velem? Nem tudok elkezdeni tanulni. Nem tudom mihez kezdjek hozzá. A felejtés csak illúzió, mindent tudsz, csak elő kell hívni. Olvass sokat, legyen mire építeni. Szemek a homokban, a kezelés nem lesz fájdalmas, a kifelejtés nem gond, a konzisztenciára figyelj. Átlényegülés és szeretet a módszer.
         Szánalomból nyersz teret és felhozod a sérelmeidet. De nincs helye, mert elvesztél a részletekben. A fentebbvaló fontos, a számadás esélytelen. A szeretés nem egyszerű, nem olyan, mint amilyennek gondolod. Jelentőségteljes és hatalmas, kifogástalan és számokban kifejezhetetlen. Miért nem látod a lényeget? Miért kell rányomni a bélyeget? Csak a flashdance kell, mert hegeszteni nem tudok.

2016. május 18., szerda

Főpróba #elmagyarázomamátrixot

         Jó játékos visszajátszik. Hiperűrsebességes. Szeretágazóan tengeri-malaci és kifújócsöves hegedűfoltozók. A szavannákon is feltette a pontot az i-re, mert annak is végének kell lenni valahogy. Csodálkozott a fejleményeken, hogy mennyire megszabadult, és mennyire jó érzés volt az önmaga urának lenni.
         Helen is ott volt, és kifejezéstelen arccal ült a kávéház teraszán, sokszor gondolt egy másik dimenzióra, amiben most párhuzamosan létezik. Kifogástalanságot kért, de nem kapott. Miért is kapott volna, az nem létezik, csak a bukfencek és hátra szaltók, amelyekből összeállt a kép, és szépséges tornácon állítják ki, hogy mindenki megcsodálhassa. Simán tudta hozni a színvonalat és semmi sem motoszkált a fejében hátul, amitől meg kellett volna ijedni. Mikor azt állította grillre teszik, nem gondolta komolyan, tehát mikor rákerült, és elkezdték szépen körbe forgatni és sütni szép pirosra, egy pillanatra elcsodálkozott. Éppen olyan rövid időre, hogy a szósz is előkerülhessen, és szószt szósz követett. A legjobb nap, a legjobbaknak, uram. Mozartot emlegette, és valamit Kanadáról, de nem mondta, hogy mit szeretne csak annyit, hogy sok benne a hangjegy, és krákogott hozzá. A beavatás nem könnyű, és nem is gondoltuk annak, csak a többiek meg a tizedes, aki nagyon kicsire összehúzódva a sarokban ült, és a lába kisujját fogta.

2016. május 17., kedd

Kerevet #hiperűrsebességes

         Csak azoknak, akik tudják, hogy még nem tudnak semmit. Hírlokációt tett az asztalra, és felhajtotta a fehér abrosz szélét, hogy jobban belásson alá. Bent egy szempár figyelt kifelé, és nem tudta hová tenni a hirtelen támadt világosságot. Hogyan közelítenél? – kérdezte a hang a szoba másik sarkában, egy fotelben ülve. Nem is ez a kérdés – állította, miközben letérdelt, és rámeredt a világító szempárra. Kerülő úton megyek – közölte, és legyezni kezdte magát a papírlapokkal. A kerítés színe nem változott, még mindig kék, és szétterültek a virágok mögötte, minden látszólag azonos. De mégsem. Ha sokáig figyelsz, megtalálod az apró kis különbségeket, csak alá kell terülni az időnek, és nyugodtan lélegezni. Szerinted miért nem látszik egyből? Talán az árnyékok és a fények, megtévesztenek, elbájolnak. Még csak nem is szándékos. Mennyi van még? Rajtad áll, minél nyugodtabb vagy annál kevesebb. Jól hangzik – mondta, és maga mellé lógatta zsibbadt karját, amit megviseltek az utóbbi idők. Szép kilátás, kicsit szűk, de szép, és a tücskök sem idegesítenek már. Szépen kikerekedett a történet is, és a tizenegy is igaznak bizonyult. A tizenegyesek rejtélyesek és mindig azon múlnak. Azon, hogy a jobb láb a bal előtt található-e időben, és igen. Hátrafelé is elolvasta és úgy is működött. A ködösítés semmilyen átlagos kisiskolást nem tévesztett volna meg, de ez most más volt, keresztbetevős és soha el nem engedős kedd. Amikor ráfeszült arra a kerevetre, nem is gondolta, ez milyen tartós ott-tartózkodás lesz. Simán az oldalán feküdt, és nyögött hozzá, mert most a helyén volt, és senki másra nem tudott gondolni. Amikor rákérdeztek nem engedett, egyre csak azt hajtogatta: – A felmenőim is büszkék lennének erre a fájdalomtűrésre. Nem tudott semmit a másik oldalról, csak azt mondogatta, elmúlik, gyorsan elmúlik majd. Nincs benne a fejlődés lehetősége, nincs benne a fény és nincs benne az ember. Nélküle fekszik ott, egyedül, szívesen gondol emlékekre, amelyek soha nem léteztek, és teszi bele az igazságába a nem létező elemeket, és ringatja önmagát holnapi szenvedélyekben, melyek soha nem következnek majd be.
         Búcsúzóul mondj valamit. Semmi nem jut az eszembe. Emlékszel, amikor ledobta az agyam az ékszíjat? Mitől volt? Kiakadtam. Távolbanézési rekordot döntöttem. Kicsipeszeltem az óriás fehér vitorlákat a kötélre, és elképzeltem, hányszor éri körbe a karom a Földet. Sokszor. Soha nem voltam jó az egzakt tudományokban. Unod? Nem. Csak, nem az én asztalom, az valami mást takar. Pihenésképpen tégy egy hagymát a szemedre, és érezd a szagát. Miért? Ne kérdezd, csak csináld. Figyelemelterelés, azután, instagramra vele, a pillanattal és az egy fej hagymával. Szerinted hagyma alakú a fejem? Nem mondtam ilyet, ezek nem az én szavaim. Kíváncsi vagy, mi fogott meg benned a legjobban? Persze. A kezed, a kezeid, és persze a szemed és a szád. De a kezeid olyanok, amilyenekre mindig is vágytam Fogni akarom őket életem végéig.

2016. május 11., szerda

Tizenegy #enfin

         Mi ez? Mi, mi ez? Széthullanak a könnyeim a padlón, és rátámaszkodom a szemközti szivárványra és élek. Kiderült milyen átlépni, odamenni és helytállni. Ki van a másik oldalon? Már látni. Ha te sem vagy felmentve, akkor ki van. Szívesen tennél el oldalra két lényeget, és csak egyet hagynál elöl. Tegnap még csak a csúcs látszott, támasztottam a falat, és ráakasztottam a keretre a törülközőt. Mert erre még szükséged lesz. Gondolod? Igen, a hátralévő időben, csak arra koncentrálj, arra a hajszálvékony sugárra, aminek a vége elér oda. Hipnotizálhattad volna, és akkor nem mozdul, de így felkapta a fejét és rád dőlt. Minek a két zsák? – kérdezted, és ő csak most látta, hogy nála van. Akkor miért is? Nem tudom, a biztonság mindenekfelett. Értem.
         Tengerszemre nézett az ablak, és alig szűrődött be fény a nehéz függönyök miatt. Miért nem húzod el? – kérdezte nyugodt hangon, miért csak egy kis résen kukucskálsz kifelé? Tanultam. Ezt tanultam, nem szabad száznyolcvan fokban nézni, mert akkor nincs szantántávolság. Oh. Hát ez remek, egy újabb blabla. Ne nevezd kérlek ennek, rengeteg hasznos dolog van abban a világban. A lepedők kisebbek, mint a takarók, és kifejezetten élesebb a dolgok éle, de a hatékonyság szembetűnő. Kérlek, fordulj ide. Ha rám nézel, mit látsz? Egy nőt, egy szép nőt, akit szeretek. Ha idegen lennék, mit látnál? Egy kontúrt, amiről valószínűsíteném, hogy egy nőé, meg kellene szólalnod, és villanyt kellene kapcsolnom, hogy le tudjam írni, mit látok. Olyan sok mindent tudok rólad, hogy erre nem is gondoltam.
         Fuksziákat is hozatott, és kitette az asztalra, hátradőlt és beleszagolt a levegőbe. Vágni lehetett a csendet, és nem szerette volna megtörni. Pillanatok alatt lépett ki az ajtón, és egy cetlit hagyott az asztalon. Szeretlek!

2016. május 5., csütörtök

Plútó #mostbolygóvagy

         Paprika van a levegőben. Piros. Zöld. Whatever. Szelíden válaszol, és megteszi azt, amire kértem. Most miért mondod ezt? Ez olyasmi, amiből tettem félre azokra az időkre. Milyen időkre? Amikor szükség lehet rá. Tizenegy. Még mindig tizenegy. Kétségem sincs, eszembe sem jutott kétségbe vonni. Ki van az ajtó mögött? Még nem tudom. Magas és szeppent, de befelé áll a rúdja. Akkor be fog jönni, még várok. Miért nem olyanok a szögek, mint amilyenek képzeletben? Senki sem számít a spanyol inkvizícióra. Igaz. Ma már csak annyit szeretnék mondani, hogy muszáj lesz rákapcsolnod, mert itt az idő. Rendben.

2016. május 4., szerda

Nincs fekete-fehér #konzisztencia

         Hello, most már csak te vagyunk. Az milyen már, hogy kifogyott a tollam, de van másik. Szépírás a cél és nem a csúnya, aki bújt, aki nem. Ilyen laza vagyok, a számtalanság meghatározó, a képtelenség is. Miért nem fejti a rejtvényt a kalandor, és ki minek a felelőssége. Hát ennyit bevezetésül, és tágabb értelemben véve is. Akkor az a cél, hogy a jelentőség nőjön és megmaradjon, aki nem érti, azzal megértetni. Akarok mondani valamit az igazságról is. Mi van vele? Az igazsággal? Igen. Nem létezik. De igen. Kijelzik, megbánják, tagadják. Mondj valamit a továbbiakról. Öltözz és írj, csináld azt, amire szerződtél, légy önmagad, heves és kedves, és ellenállhatatlan, kilencéletű, puha, vicces, laza, puszillak.

2016. május 2., hétfő

Ötvenhatodik nap #feloldozás

         Néhány szó a vízililiomokról. Fehérek, tépelődnek, túl sokat, aztán elhervadnak.
         Pirospozsgás kisfiúk játszottak az utcán, az egyikük meggyőződéses volt. A távirányítót, amit a kezében tartott, nem eresztette. Azonban az árokba gurult irányítós járművét nem tudta kikormányozni, és a másik hiába kérlelte, hagy próbálja meg ő is, nem engedett. Így feszült váll vállnak, és maradt az autó az árokban. Kis idő múlva megjelent egy szőke hajú kislány, és eléjük állt. Kérdezte, hogy hol a bicikli, amit a nyurgább ígért neki. A kezébe nyomta az irányítóegységet, és elszaladt a kerékpárért. A másik odahajolt, és elkérte a lánytól a dobozt, majd kihajtott az árokból. Minden hatás kérdése.
          Azt kérdezte üzenek-e valamit öt év múlvára magamnak. Hogyne. Ne aggódj, minden rendben lesz. Amilyen hirtelen kezdte, ugyanolyan hirtelen hagyta abba. Kiszelfizte magát minden szögből és lőn jó. Puszi

2016. május 1., vasárnap

Bárányok #vasárnap

         Megmondhatta volna, ezt mondta, és komolyan gondolta. Pedig a döntés kétértelmű volt. Nem értette volna meg, tovább bonyolítja a helyzetet, kék kerítést húz közöttük, hosszan, nagyon hosszan. Széthúzta a függönyt, és rásütött a nap, szembefordult a televízióval, és nézte a híreket. Semmi újdonság, két sima, egy fordított, egy sima, két fordított. A tengernél ugyanez van? Igen. Ott a különbség a tenger, talán még valami páratartalom. De ugyanez. Ha ez univerzális, akkor miért nem tudunk vele kezdeni valamit. Fogalmam sincs róla, de talán mégis van. Emlékszel arra a nagykalapos nőre, mennyi fény volt a szemében, aztán csak kapkodta a fejét, hogy megértse, mi történik. Végül nem sikerült neki, csak annyiban maradt, hogy elfordult, hogy ne kelljen látnia. Igen.
         Herpesze volt a kishercegnek, és erre nem készült fel senki, mi van, ha legyengül és kifakad a szája széle. Mi lesz a rókával meg a bolygójával? A kisbolygók nagyon stabilnak tűnnek, azok is, nem tudja őket ledönteni egy herpesz vírus. Úgy véled? Azért ez innen kifürkészhetetlen. De nézzünk egy másik esetet. A nagyherceggel és a nagybolygóval? Persze. Miért ne. Most csak arra figyelek, hogy a tengellyel mi történt, csak az a fontos, a részletek egyelőre a háttérben maradnak. A történések kronológiája meghatározó, a fényre előhívódik. Csak kell némi idő, és kirajzolódik egy egyenesen, mindenki számára világosan. Ez az egyenes egy gombolyagra tekeredett, kiegyenesítve azonban életet menthet. Mit szólsz ehhez Lucy? Most, amikor végre kihelyezted az egyensúlyi pontot a helyére, mit fogsz csinálni? Felmegyek és ottmaradok. Popcorn-t és kólát – hangzott a háttérből.

2016. április 30., szombat

Hold #következőmegálló

         Szobrokat tett az asztalra és villákat, melléült és kihajtotta a füzetet, írni kezdett, és közben dúdolt valamit. Ha tegnap sem jött, akkor már nem fog – szólt mögötte egy hang, majd becsukta az ajtót. Kijelentkezett. Ez azt jelenti, hogy pihenőnap következett, két sima. Amikor a rácsok lekerültek az ablakokról, megkönnyebbült, és feltette a kérdést, most már időben. Kinek lesz legközelebb Prius-a? Fogalmam sincs, miért kérded, ez egy zöld kérdés, és nem ide tartozik. Beleegyeztek. A múltkor homlokzatokról beszéltek, és készítettek egy tervet, de nem hajtogatták szét, csak a kezében pihent, és úgy tűnt, jó helyen van ott. Szétnézett, megpihentette a tekintetét az oldalsó párkányon és a galambon, ami rajta totyogott jobbra-balra. Még nem tudta mitévő legyen, de már összeállt minden, az irányok világosak és szépek voltak. Kis idő múlva kopogtak az ajtón, és egy magas férfi jelent meg, üzenetet hozott, és kedvesen átnyújtotta, mondott néhány dicsérő szót, majd elbúcsúzott. Tettél valamit mostanában? – kérdezte egy aggódó hang a szoba sarkából. Persze, nagyon sok mindent, és ha engem kérdezel, egyiket sem bántam meg.
         Tetőkön sétált alkonyatkor, és bepillantott a szoba ablakán. Bent egy fiú ült az asztalnál, kezében egy könyvvel. Színpadiasan lapozott, és néha élesen felröhögött, ivott a poharából és újra röhögött. Próbálta kibetűzni a könyv címét, de csak a kezdőbetűket látta a párás üvegen át. Rányomta az orrát, és betolta a táblát, az ablak résnyire nyílt. Nyávogni kezdett, és belesett a szakajtóba. A fiú nem ijedt meg, odament és felemelte, megsimogatta a fejét, és visszatette az ablakpárkányra.
         Kifejezetten erre készült, hetekkel előre lefoglalta a szállást, és úgy vélte pontosan kiszámította az optimális időpontot. Az időjárás enyhére fordult, tiszta volt az égbolt. Mondj valamit a jövőre nézve – kérlelte. Mit mondhatnék, sima lesz, és nem kell aggódnod. A teendők ne zavarjanak meg, válassz gyorsan, készíts csomagot és tégy bele sok zsebkendőt. Amúgy pedig lazíts, és maradj éber. Ennyi? Ennyi.

2016. április 29., péntek

Zöldségek #hinta

         Permanens, soha véget nem érő. Gondolatban megpihentem, és jó volt, aztán újra gondoltam valamit, és egyszerre szertefoszlott a nagy nyugalom. Minden sokkal egyszerűbb, és sokkal bonyolultabb, mint hittem. A teremben tizenkét fogas volt szemmagasságban, és szépen egymás felé néztek, meghajoltak és táncra kérték egymást. Úgy repült az idő ebben a térben, mintha mindig is ideteremtették volna, demonstrálandó, hogy létezik. Újra itt vagyunk, és még vacillálok ezen a létezésen. Ha még hátra volt ebből, nem számolom, de még jó sok, akkor múlatni illik, és ahhoz újítás dukál. Halomnyi festékgomb a szekrényben, estélyek Lichtenstein módra, Roy boldog lenne, ha tudná – nem gondolod Lucy? De. Persze, az lenne. Boldog. Szépen összeválogatva, kilépve a festményből, sajnálva a történést, és szeme sarkából figyelve mikor jön el a pillanat, amikor már abbahagyhatja a sajnálatot. Igen, általában színjáték az egész, kifundálva, helyesebben eltanulva az elődöktől. Érezni csak a kiváltságosoknak lehet, inkább szabad, nehéz műfaj. Sok a mellékhatás, azokat kezelni kell. Értsd meg. Megértem. Miért nem akarsz fellebbezni? – kérdezte tőle, és széttárta a karjait. Nem látom okát, annyira felgyülemlett a harag, hogy senki sem lát tisztán, támadás, védekezés, támadás, senki sem tudja, mi volt az eredeti ügy. Most már nincs visszaút, hülyén végződik, és nem gyógyul. Miből gondolod, hogy a terepgyakorlatoknak sincs értelme? Láttam már ilyet, a körforgás nem törhető meg csupán azzal ha, azt csináljuk, amit eddig. A változás bekövetkezik, csak nincs ráhatásunk, a változtatás technika, a mikéntjét tanulni kell, nem történik csettintésre csoda. Soha. Szellemjárás van odafönt? Dehogy, csak mocorgás, és recseg a parketta, régi, kiszáradt, lehetne lakkozni. Pipa vagy a múltkori miatt? Nincs arra szó, mi vagyok, még keresem, olyan a hatás, mintha lelassultam volna, kicsi szegecsek tartanak össze, nyikorognak, ideig-óráig nem működnek. Sajnálom. De mi van velem? Milyen a közérzetem? Megvan minden, a kezem és lábam, még működnek. Szenvedély, ezt kell most leírnom, van egy kulcs valahol, elrejtve, meg kell találnom, sima hide and seek és ipiapacs, aki bújt, aki nem megyek. Hihetetlen gyorsaságra tettem szert, amikor átemelem a problémát a térfelemre, szétszedem és összerakom, másodpercek telnek el, és már ki is szintetizáltam. Működik mindennel? Nem tudom, nem volt időm mindent végig próbálni. Az a jó benne, hogy hatást gyakorolok, elsősorban saját magamra, ura vagyok önmagamnak. Lazábban veszem a teremtést, mint korábban, és ettől lett komoly. A szopránt választottam végül, vele tettem össze a hozott anyagot, ő az, aki miatt térben és időben létezem, és létezik velem a gondolatvilágom.

2016. április 28., csütörtök

Robotpilóta #napnyugta

         Ennyire közel elég lesz? Jah. Beszakad a hátam, senkinek sincs akkora hatalma, hogy megakadályozzon egy ilyen történést. Vagy mégis. Meglátjuk. Az aszteroida felszínén matatni nem tanácsos, inkább bentebb megyünk, ott mit találunk. Képzelem. Szinte már megszoktam a napok ritmusát, két sima, egy fordított, egy sima, két fordított. Hol tartottunk. Ha összeadódnak az erők és a forgatókönyveket is jól írtuk meg, számításom szerint ott lehetünk időben. Most egy kis szünet.
         Szerkesztés alatt, ez volt az ajtóra írva, és egy ujj, ami egy szájra volt merőleges. A csend nem csak erre a folyosóra volt jellemző, minden helyen így álltak hozzá a valósághoz. Kisvártatva megjelent egy alacsony, kicsi, köpcös férfi, és érméket dobott a kávéautomatába. Ráncolta a szemöldökét, és ingatta a fejét. Nagyokat hümmögött, miközben a pohara megtelt, és a zsebét tapogatta, azután megnyugodott. Kinek a felelőssége? – fordult felém, és jól láthatóan a válaszra várt. Tőlem. Tanácstalanul álltam ott vele szemben, és nem akartam fokozni a feszültséget, odanyújtottam neki egy keverőpálcát, és megértően néztem. Hát ennyit tudok tenni.
         Miközben mentem felfelé, kettesével vettem a lépcsőfokokat, és azzal játszottam, hogy néha elejtettem egy cetlit, ami ráesett a fokra, és megállt az élén. Visszafordultam és fényképeztem. Mi lesz ha. Tételezzük fel. Játsszunk el a gondolattal. Ilyenek jártak a fejemben, és terveztem valamit, amivel eltöltöm a következő estémet. Szenet vettem, nem túl nagy tételben, és hullámkartont nézegettem a neten. Milyen egy ilyen nő élete? Milyen nő? Meghatározhatatlan, skálafüggetlen, szerepzavaros, túlzó, idealista, kifigyelhetetlen, kiszámíthatatlan, parancsot megtagadó, amúgy elragadó. Először a színek, csíkosak, sárgák, kékek, feketék, többvonalasak, fényesek, kicsit szomorúak, reménykeltők, nem feleslegesek, vagy nem egyhangúak. Már tudod milyen lesz? Fogalmam sincs róla, talán kicsit ferde, és alig magasabb, mint egy ember, de felfelé nagyon karcsú, lefelé szélesedik, és összeér minden mindennel. Kifejezetten kellemes a szemnek. Mondd még tovább. Rendben. Egy oszlop körül könyvek plafonig, karfák, falikarok, csupa szürke, nem fehér és fekete, hanem szürke, és abból emelkedik ki a kép, az élet képe, színekben, és mutat egy hinta felé, ami átlendít, és kiszakadsz és elrugaszkodsz, azután átlendülsz és megérkezel, megtartod az egyensúlyodat. Mit tart a kezében? Nem is tudom, azt hiszem egy szobakutyát és egy táskát, a másik szatyrot tele zöldségekkel, és én is ott vagyok, valami van a kezemben, egy kormány, igen valami autóban ülök, és hallgatom a zenét, simán csak ott ülök. Jöttem valahonnan, a hátsó ülésen baguette-ek és könyvek. Még nem lehet tudni, de várok valakire, aki hamarosan érkezik, és beül mellém.
          Ilyen életképek vannak egy szürke szobában, telis tele lehetőségekkel, már nem kell lépkedni, választani kell, a cselekedetekben van, a jó és rossz, az árnyék és fény, a tény és illúzió. Ilyen helyzetekben az segít, ha eljutunk önmagunkhoz, és a pillanat töredéke alatt döntést hozunk. Ez a titok, és az, hogy minden ide sűrűsödik össze. Minden, ami vagyunk, ami a környezetünk, ami a közegünk. Ha mondanál valamit végül. Talán csak annyit, hogy ez a pillanat jelenti az életet.

2016. április 27., szerda

Micsoda? #hold

         Na akkor vegyük fel a fonalat. Hol tartottunk? Előbb a desszert, aztán a főétel. Ja. Itt, és most? Szenvedély maradt? Persze, pont elegendő lesz a következő menetre. Az mi lesz? Honnan tudjam. Mindent én mondjak meg? Szívesen elcsevegnék itt veled, de pont dolgom van, pont máshol.
          Nem tudok betelni ezzel az érzéssel, melyikkel? Mi ez? Nem is tudom, azt hiszem éreztem már ilyet, de maximum egyszer, vagy kétszer életemben. Sok szerencsét miszter Gorszky! Köszönöm.
          Kirajzolódnak a körvonalak, és habár még nincs kitöltve semelyik, de lehet tudni, hogy hamarosan ki lesz, olyan szépen és ívesen, ahogy eddig soha. Mi hiányzik? Sok minden, de közben pedig semmi, minden a maga idejében van, hogy egyszer csak kiadja az egészet, amire már olyan régen várok. Mit kell most megnézni. Még közelebbről magadat. Áhá. Ez váratlan volt, mégis félelmetes. Mennyire menjek közel, hogy láss valamit, amit csak a tövében az oldalában, benne látni, amitől felderül az arcod, mert ott rejtőzik benne a régóta várt remény. Hiszen ez ennyire egyszerű lenne, igen, de mégsem, mert amire ide eljutsz, már számos membránon mentél keresztül. A maghoz jutsz tudtad, csak nem sejtetted. Kifejezetten komfortosan érzem magam, otthonos, tágas, szépséges itt minden, és persze sima a tenger, sehol egy hullám, csak a végtelen kékség.
         Szindbád nem tűri az ellentmondást, szürcsöli a levesét, és egyáltalán nem olyan nyugodt, mint a színpadon. A fonal elveszett, a fonal el van veszve. Tűvé teszi az asztalt a sószóróért, alánéz a fedőnek, keresi a vázában és a gyertyatartóban, de nincs, ott van a bal keze alatt, de oda nem néz, nem gondol rá, nem tud erre gondolni, képtelen.
         Bizonyos ön ebben? Egészen bizonyos. Akkor hát bújjon be. Terpeszállás, oldalsó középtartás, hajlás jobbra, balra hátra. Mi ez? Valami enigma, azt mondják meg, mit jelent! Szerintem. Nem úgy, hanem biztosra. A kódokra kíváncsi, vagy inkább a jelentésükre? Talán csak helyőrzők, kerekek és szögletesek, állnak ott valami helyett. Ezért nem értem? Lehet, de más is lehet. Szivárványok vannak a szemed előtt, fonalakból, összekötözve minden mindennel, pedig nem ilyen, csak a fejedben. Baj, hogy így gondolom? Dehogy, csak az egy másik igazság, és nem találkozik a tiéddel. Gondolatonkívüli vagy, kiesel a térből és időből, dobolsz a térdeden, és nem múlik az idő. Érdekes. Mivel lehet megfogni az időt? Lepkehálóval. Ugyan már. Semmi ilyenről nincs szó. Az idő megfoghatatlan, még lepkehálóval is. Igen. Igazad van, a tér miatt hisszük, hogy van, hogy megnyugodjunk, hogy múlik. Valahogy így. Sima a tenyered, semmi ránc, az hogy lehet, az idő? Az idő nem fog rajtad. Csak annyira, amennyire szeretném. A visszatekintés eszköz, arra jó, hogy megtudjuk, mire való az élet, és mire nem. De semmi sem kijavíthatatlan, csak annyit tennék hozzá, hogy nincs szándék a kijavítására. Ennyi hiányzik, és ez is bonyolult. Kirakja a ruhákat újra az erkélyre, és elviszi a szél, és elvitte a múltkor is. A szelet lehet okolni? Persze. Lehet. Mindent lehet. Simán.
         Szívélyesen üdvözölte, és amikor betessékelte csak annyit mondott, már régóta várta, de nem tudta, hogyan mondja meg neki. Széptevéssel is próbálkozott, meg kiabálással is, és semelyik sem működött. Egy teát? – kérdezte a nőt, aki leült a fotelba, és maga mellé tette a táskáját. Mit szeretne? – kérdezett vissza, és a teára nem reagált. Most hogy így kérdezi, magam sem tudom, nem gondoltam, hogy valaha eljutok idáig. Szétnézett, és látta a szobabelsőt, szépen berendezett, a plafonig értek a könyvespolcok, egy kisebb könyvtárszoba közepén állt az asztal, rajta vázában friss virágok. A szobát egy kristálycsillár világította meg és néhány falikar, a szőnyeg szépen illett a kárpitokhoz. De mégis egy kicsit régies volt, ódon, de nem ütött-kopott, csak nem ebből a századból való. Elé tolta a teasüteményt, ha már a tea nem opció, talán vesz ebből egyet. A nő elfogadta, de nem harapott bele, a kezében lógatta maga mellé a fotelban. Ennél teátrálisabbnak képzelte el ezt a jelenetet, a gondolataimban nem így játszódott le újra és újra és újra. Erről beszéltem, amikor a linearitást emlegettem, ez az, amit nem értesz, hogy semmi sem komplex, minden összeköthető egy vonallal, és közben még sincs köztük kapcsolat. Nem értem. Persze, tudom. Akkor hagyjuk mára, térjünk vissza Gorszky úrhoz. Ma tényleg szerencséje lesz.

2016. április 26., kedd

A nő, aki abszolvált az ötvenedik napon #ma #hurrá

         Szelektíven válogatott, a kisebbeket jobbra, a közepeseket balra. Szerinted elég lesz? – kérdezte tőle a barna, és hátradőlt a székében. A karfán nyugtatta a kezét, és közben egy dalt dúdolt, ami nagyon ismerős volt. Honnan ismerem én ezt? – kérdezte a másik, és szétnyitotta az ujjait, a tenyerére ragadt valami, és azt próbálta lerázni, nem túl nagy sikerrel. Miért vagy ennyire türelmetlen? Nem tudom, azt hittem, ezen már túl vagyunk, szerintem ezen már túl kellene lennünk. Talán. Talán nem. Semmit sem segít, ha üvöltözöl a rád ragadt celofánnal, de megvárom. Lenyugodott, aztán leült mellé, és feltette a lábát az asztalra. Szerinted van happy end a mifélénknek? Persze, csak nagyon sokat kell dolgozni rajta. Simán itt hagyhatnám az egészet, felülhetnék a következő repülőre, és olyan lenne, mintha soha nem is lettem volna itt. Ez nem igaz. Tényleg, ez nem igaz. Mi hiányozna? Azt hiszem, hiányozna a tél, meg a nyár és hiányoznának a betűim, amelyek könnyedén gördülnek ki a tollamból. De fontos ez, így sem olvas senki? De aki nem olvas, az magyar és ezért nem számít. Ez a legfontosabb, hogy tudjak szólni és érezni. Értem, vagy azt hiszem, hogy értem. Mire való az, ott a lábad mellett? Ez egy kapa, vagyis csak egy kapa volt, most akasztó, vagy amire csak használni akarom, az. Soroljam? Nem, nem szükséges. Milyen hatással volt rá? Semmilyen, éppen csak megérezte, hogy jövök, és mindent a protokoll szerint végzett el. Kisimította a ráncokat a szoknyáján, és nyújtotta a kezét, és kicsit felém hajolt, mintha súgni szeretne valamit. Aztán hirtelen visszahúzódott, és az este fennmaradó részében, már nem szólalt meg, de szemmel tartott. Jól láthatóan követett, mindenhova, ahova mentem, belepillantott a poharamba, megnézte a retikülömet, kiment, és közben hosszan nézte a fenekem. Ahhoz képest nem is nagy. Mihez képest? Csak elkalandoztam egy pillanatra, semmi kényszer, ha túl sokáig maradnánk, csak szólj, és már indulunk is. Amúgy nagyon jól érezzük magunkat, kellemes a társaság. Szívesen húzta az időt, senki sem bánta, egy idő után már ment, és mindenki boldog volt, hogy végül itt kötött ki. Sokáig nézett utána az úton, de végül már csak az égbolt maradt, és a csend. Magára húzta az ajtót, és egy meleg plédbe csavarta a lábait. Kifáradt, de kellemesen, a történések lehetetlensége foglalkoztatta, azokat vette sorba, és röhögött fel néha, azokon a momentumokon, amiket látszólag sem lehetett túlhaladni. Azután mégis. De ez egy másik történet. Puszi.