Fehérvászon napló

Most akkor rákoncentrálok. Fókusz, fókusz. Varázsütésre nem fog menni, de ha lehajolok és jól megnézem a célt, akkor megy. Szívesen tölteném az időt a semmit evéssel és akkor még nem beszéltünk a fülzsír ízű cukorkákról, amiket imádok. Imádom magát is, mint valami eszeveszett sellő, akit nem vetett partra a víz és begyullad a szeme, ha sokat úszkál a part közelében. Ilyen nehézségeim vannak, mert a többi elmúlt, helyesebben el lett mulasztva és már nem fog rajtam a delejezés, meg a zuhanyozás sem. Reggel alig bírtam magamban tartani, aztán csak leszartam. Nem viccelek, milyen mélységekbe süllyed az ember, ha arra gondolok, hogy mindent kitaláltak, ki van találva, aztán meg használatba van véve. Engedély nélkül. Szimpatikusak voltak egymásnak és kifelé menet még egyszer egymás szemébe néztek. A másik már nem gondolta komolyan a sértéseket, inkább aggódott, hogy a trónviszály kettejük közé áll, mert odaáll a trón és a trón nagy úr. Milyen fura az élet, amikor rákapsz az ízére pont akko

Akkor mondok valamit. Mit mondasz? Tényleg nem kell elengedni a gyeplőt? Csak annyival vagyok előrébb, hogy semennyire nem félek és amikor rágondolok van bennem egy kis izgalom. Izgulok, hogy mi lesz belőle, hogy hova tegyem a kezem, zsebre teszem és lazán ráhelyezem a testsúlyomat a bal lábamra, azután a jobbra és így tovább. Szemléletes volt a tömeg és szétment az agyam a kis semmiségektől, amelyeknek komoly súlyt adtak és felfújták, és nem engedték ki. Mire véljem ezt a kegyetlenséget. Szépreményű emberek ámulnak a felfújt levegőn, kiengedik a kéziféket és beszívja őket a küllőtehén. Szépek és váratlanok, soha nem voltak ennyire közel az idegösszeomláshoz. Tizenketten kellenek az egészhez, ketten a főhelyen ülnek, a többiek annyiban mások, hogy bárhová ülhetnek nem változik az egyensúly. Miért nem beszélsz a lényegről? Még nem értem oda, csak szeretném kifújni magam mielőtt kikezdek a sorssal. Túl késő, a jövő már megkezdődött. Pöttyös legyen a kendő és ne toljátok ki a vonalon a s

Szépen vagyunk, ketté kell törni, hogy újra legyen remény, mert ez történt, patt és vége és csak az úr tud ebből visszahozni. Kinek kell az a tény, hogy az orrszőrök nem feleslegesek, és ki fogja rátenni a pontot és elvinni a végsőkig az elviselhetetlent? Amikor tavaly ilyenkor voltunk, és csak álltam és semmit sem értettem, hogy mi van, hogy hol ment ez el keletre, az édentől keletre, vagy nyugatra? Már nem találom az irányt, de kell egy pont, amikortól feladom és megadom magamnak, ami jár és szétnézek és nem is találom már magam, csak nézek és nézek és nem látok. Aztán történik valami, mindig velem, mindig velem történik valami és akkor kirohanok és rázom a fejem és szörnyülködök, hogy hova lesz ez a világ, milyen világban élünk, most mondd meg, és a szívemre teszem a kezem és nehezen lélegzek és rázogatom a fejem és áldozata vagyok a körülményeimnek. Aztán már csak a hatás marad el, mert így nincs hatás, meg kanál, meg villa sincsen. A komplett eszcájg nincsen. Mennyire szembetűnő

         Mire jöttem rá? Arra, hogy a tehetetlenség a válasz, a megváltoztathatatlanságban rejlik az erő, a szétterülésében, a meghosszabbodásban, a kinyitásban, a telítettlenségben.          Most arra következtetek, hogy az elfogadás az első lépés, azután a kiderítés, kár félni, mert a kettősségben rejlik a titok. A megfejtéshez elengedhetetlen a kincstár számbavétele, az eddigi történések feldolgozása. Olyan munkás ez, amit eddig fel sem fogtam, az eddigi mutatóim nullán állnak, mozdulatlanok, merednek ki a fejemből, miért látnék, nem is néztem. A hátsó részen áll valaki, de csak annyit mond, el a kezekkel a Szovjetuniótól. Ez bezavart, mert nem ebben a történetben szerepelt eredetileg. Folytassuk inkább az elöl állókkal.          Szőke, és bármikor ugrik, semmilyen tapasztalata nincs a nőkkel, rutinja van a nőkkel. Saját rutin, kis mozdulatok, bevált mondatok, előrejutás, kés a vajban, de most megtorpant. Nem tud erre mit mondani, kifesti a képet és széttépi a fotográfiát, amit

         Kivilágosodott mire hozzákezdett a szétszereléshez, pedig tegnap még csak annyi volt biztos, hogy a fejedelem nyomdokaiba lép és félrehúzza függönyt, és elmondja az igazat. Az igazmondás veszélyes, kétféle kimenetele lehet, mindkettő végzetes, csak annyi a különbség, hogy az elsőnél kapsz tíz perc előnyt. Így lehet, hogy amikor nekiiramodtunk, hogy ezt az előnyt átfordítsuk nyerőbe még nem volt nálunk a kulcs, és így csak annyit észleltünk a távolban, hogy lehetetlen a terep és nem sok esélyünk van. De azután megváltozott a szél és a másik irányból kezdett fújni, északról dél felé, felkavarva minden eddig nyugodtnak látszó eseményt, szembe szállva a hiedelmekkel és felborzolva a szokásokat.          Sima ügy, gondolták, és nem akartak róla beszélni többet, cselekedtek, vágtak, ütöttek, kifizettek, kértek hozzá segítséget. Amikor végeztek, rácsavarták a termosztátot és bevágták az ajtót. Sokáig mozdulatlannak tűnt minden és üresnek a szoba, csak egy kontúr törte meg az egyhang

         Mi lesz velem? Nem tudok elkezdeni tanulni. Nem tudom mihez kezdjek hozzá. A felejtés csak illúzió, mindent tudsz, csak elő kell hívni. Olvass sokat, legyen mire építeni. Szemek a homokban, a kezelés nem lesz fájdalmas, a kifelejtés nem gond, a konzisztenciára figyelj. Átlényegülés és szeretet a módszer.          Szánalomból nyersz teret és felhozod a sérelmeidet. De nincs helye, mert elvesztél a részletekben. A fentebbvaló fontos, a számadás esélytelen. A szeretés nem egyszerű, nem olyan, mint amilyennek gondolod. Jelentőségteljes és hatalmas, kifogástalan és számokban kifejezhetetlen. Miért nem látod a lényeget? Miért kell rányomni a bélyeget? Csak a flashdance kell, mert hegeszteni nem tudok.