Szokásostól eltérő #nincskétegyforma
Akkor mondok valamit. Mit mondasz? Tényleg nem kell elengedni a gyeplőt? Csak annyival vagyok előrébb, hogy semennyire nem félek és amikor rágondolok van bennem egy kis izgalom. Izgulok, hogy mi lesz belőle, hogy hova tegyem a kezem, zsebre teszem és lazán ráhelyezem a testsúlyomat a bal lábamra, azután a jobbra és így tovább. Szemléletes volt a tömeg és szétment az agyam a kis semmiségektől, amelyeknek komoly súlyt adtak és felfújták, és nem engedték ki. Mire véljem ezt a kegyetlenséget. Szépreményű emberek ámulnak a felfújt levegőn, kiengedik a kéziféket és beszívja őket a küllőtehén. Szépek és váratlanok, soha nem voltak ennyire közel az idegösszeomláshoz. Tizenketten kellenek az egészhez, ketten a főhelyen ülnek, a többiek annyiban mások, hogy bárhová ülhetnek nem változik az egyensúly. Miért nem beszélsz a lényegről? Még nem értem oda, csak szeretném kifújni magam mielőtt kikezdek a sorssal. Túl késő, a jövő már megkezdődött.
Pöttyös legyen a kendő és ne toljátok ki a vonalon a szemfedőket. Nem értem. Mit akarsz mondani? Hogy vége van? Igen. Mert te véget vetettél neki, Már nem hiszik, hogy helyesen cselekedtek, csak annyit tudnak, hogy drága volt ez a tévedésük. Kinek kellene itt eldönteni a szemléletmódot? Mert nincs az a szemszög, ami megéri a változtatást, csak annyiban számolnak az előmenetellel, hogy kicsavarják a beton rudakat és megpróbálják elhitetni, hogy nem ők voltak, akik beplántálták a cövekeket. Kinek lenne lélekjelenléte kihozni őket a sodrukból. Mert ez a megoldás. Mindent elpofáznak, mert idegesek és kikérik maguknak ezt a hangnemet.
Hosszabban lehetne ecsetelni a tulajdonviszonyokat, enyém, tiéd, övé de mégsem mert nem számít. Amit megteszel, az a tényszerűség elkerülése. Ájtatos könyörgés a semmiért és megtorpanás. Azt hiszem erre nem haladnék tovább. A légüres térben nincsenek életjelek, csak mérföldkövek, amelyekre ráírták csupa kisbetűvel: számíthattok a nagy büdös semmire. Ennyire nagy a vadászat, kiterjedt és soha véget nem érő, mélyen zengő. Kipihentem magam, már van erőm és terpeszállásban neki állok a lehetetlennek. Miért van az, hogy ilyenkor minden sejtem ujjong, olyan mint valami dopping. A felkészülés véget ér és élesben tesztelnek. Simán megéri, a Tízen túliak társasága és a Szindbádisták klubja már megvette az összes jegyet, nem értik a lényeget, de mindenképpen látni akarják mi történik a színpadon és kommentálni is fognak és én ülök majd feljegyzem és hümmögök és beépítem. Így lesz.
Pöttyös legyen a kendő és ne toljátok ki a vonalon a szemfedőket. Nem értem. Mit akarsz mondani? Hogy vége van? Igen. Mert te véget vetettél neki, Már nem hiszik, hogy helyesen cselekedtek, csak annyit tudnak, hogy drága volt ez a tévedésük. Kinek kellene itt eldönteni a szemléletmódot? Mert nincs az a szemszög, ami megéri a változtatást, csak annyiban számolnak az előmenetellel, hogy kicsavarják a beton rudakat és megpróbálják elhitetni, hogy nem ők voltak, akik beplántálták a cövekeket. Kinek lenne lélekjelenléte kihozni őket a sodrukból. Mert ez a megoldás. Mindent elpofáznak, mert idegesek és kikérik maguknak ezt a hangnemet.
Hosszabban lehetne ecsetelni a tulajdonviszonyokat, enyém, tiéd, övé de mégsem mert nem számít. Amit megteszel, az a tényszerűség elkerülése. Ájtatos könyörgés a semmiért és megtorpanás. Azt hiszem erre nem haladnék tovább. A légüres térben nincsenek életjelek, csak mérföldkövek, amelyekre ráírták csupa kisbetűvel: számíthattok a nagy büdös semmire. Ennyire nagy a vadászat, kiterjedt és soha véget nem érő, mélyen zengő. Kipihentem magam, már van erőm és terpeszállásban neki állok a lehetetlennek. Miért van az, hogy ilyenkor minden sejtem ujjong, olyan mint valami dopping. A felkészülés véget ér és élesben tesztelnek. Simán megéri, a Tízen túliak társasága és a Szindbádisták klubja már megvette az összes jegyet, nem értik a lényeget, de mindenképpen látni akarják mi történik a színpadon és kommentálni is fognak és én ülök majd feljegyzem és hümmögök és beépítem. Így lesz.