2016. szeptember 4., vasárnap

Sűrű leírás #legalábbisigyekszem

         Mire jöttem rá? Arra, hogy a tehetetlenség a válasz, a megváltoztathatatlanságban rejlik az erő, a szétterülésében, a meghosszabbodásban, a kinyitásban, a telítettlenségben.
         Most arra következtetek, hogy az elfogadás az első lépés, azután a kiderítés, kár félni, mert a kettősségben rejlik a titok. A megfejtéshez elengedhetetlen a kincstár számbavétele, az eddigi történések feldolgozása. Olyan munkás ez, amit eddig fel sem fogtam, az eddigi mutatóim nullán állnak, mozdulatlanok, merednek ki a fejemből, miért látnék, nem is néztem. A hátsó részen áll valaki, de csak annyit mond, el a kezekkel a Szovjetuniótól. Ez bezavart, mert nem ebben a történetben szerepelt eredetileg. Folytassuk inkább az elöl állókkal.
         Szőke, és bármikor ugrik, semmilyen tapasztalata nincs a nőkkel, rutinja van a nőkkel. Saját rutin, kis mozdulatok, bevált mondatok, előrejutás, kés a vajban, de most megtorpant. Nem tud erre mit mondani, kifesti a képet és széttépi a fotográfiát, amit a szíve felett őriz, a legfontosabb helyen, hogy elővegye és kitegye a napra, és emlékezzen mindenre, amire tilos, szerinte. Kicsit hasonlít az apjára, egy legenda szerint, mert egyébként semmiben, kifejezetten szellemes és nem tud gonosznak látszani, ha rányom, a másik oldalon kinyúl és elsimítja. Ezt az anyjától örökölte, a konfliktuskezelést és a széptevést, mert arra szükség van szerinte, része a rituálénak és az ünnepeknek. Azután elvágja, egyik pillanatról a másikra.

2016. augusztus 31., szerda

Ezzel kezdődött minden #szobakutya

         Kivilágosodott mire hozzákezdett a szétszereléshez, pedig tegnap még csak annyi volt biztos, hogy a fejedelem nyomdokaiba lép és félrehúzza függönyt, és elmondja az igazat. Az igazmondás veszélyes, kétféle kimenetele lehet, mindkettő végzetes, csak annyi a különbség, hogy az elsőnél kapsz tíz perc előnyt. Így lehet, hogy amikor nekiiramodtunk, hogy ezt az előnyt átfordítsuk nyerőbe még nem volt nálunk a kulcs, és így csak annyit észleltünk a távolban, hogy lehetetlen a terep és nem sok esélyünk van. De azután megváltozott a szél és a másik irányból kezdett fújni, északról dél felé, felkavarva minden eddig nyugodtnak látszó eseményt, szembe szállva a hiedelmekkel és felborzolva a szokásokat.
         Sima ügy, gondolták, és nem akartak róla beszélni többet, cselekedtek, vágtak, ütöttek, kifizettek, kértek hozzá segítséget. Amikor végeztek, rácsavarták a termosztátot és bevágták az ajtót. Sokáig mozdulatlannak tűnt minden és üresnek a szoba, csak egy kontúr törte meg az egyhangú forróságot. A kontúr lassan megmozdult és felállt, összeszedte a lepedőket és bevizezte. Ennyit tudott tenni, az ereje ennyiben merült ki, hogy ráhúzta a lepedőket az ajtó előtt álldogáló kutyafejű kígyóra, majd összeroskadt. Hátrakötött keze sajgott, a szája széle vérzett. Itt kezdődik az egész történet.

2016. május 24., kedd

Teljesen átlátszóra tervezték #kösziryangosling

         Mi lesz velem? Nem tudok elkezdeni tanulni. Nem tudom mihez kezdjek hozzá. A felejtés csak illúzió, mindent tudsz, csak elő kell hívni. Olvass sokat, legyen mire építeni. Szemek a homokban, a kezelés nem lesz fájdalmas, a kifelejtés nem gond, a konzisztenciára figyelj. Átlényegülés és szeretet a módszer.
         Szánalomból nyersz teret és felhozod a sérelmeidet. De nincs helye, mert elvesztél a részletekben. A fentebbvaló fontos, a számadás esélytelen. A szeretés nem egyszerű, nem olyan, mint amilyennek gondolod. Jelentőségteljes és hatalmas, kifogástalan és számokban kifejezhetetlen. Miért nem látod a lényeget? Miért kell rányomni a bélyeget? Csak a flashdance kell, mert hegeszteni nem tudok.

2016. május 18., szerda

Főpróba #elmagyarázomamátrixot

         Jó játékos visszajátszik. Hiperűrsebességes. Szeretágazóan tengeri-malaci és kifújócsöves hegedűfoltozók. A szavannákon is feltette a pontot az i-re, mert annak is végének kell lenni valahogy. Csodálkozott a fejleményeken, hogy mennyire megszabadult, és mennyire jó érzés volt az önmaga urának lenni.
         Helen is ott volt, és kifejezéstelen arccal ült a kávéház teraszán, sokszor gondolt egy másik dimenzióra, amiben most párhuzamosan létezik. Kifogástalanságot kért, de nem kapott. Miért is kapott volna, az nem létezik, csak a bukfencek és hátra szaltók, amelyekből összeállt a kép, és szépséges tornácon állítják ki, hogy mindenki megcsodálhassa. Simán tudta hozni a színvonalat és semmi sem motoszkált a fejében hátul, amitől meg kellett volna ijedni. Mikor azt állította grillre teszik, nem gondolta komolyan, tehát mikor rákerült, és elkezdték szépen körbe forgatni és sütni szép pirosra, egy pillanatra elcsodálkozott. Éppen olyan rövid időre, hogy a szósz is előkerülhessen, és szószt szósz követett. A legjobb nap, a legjobbaknak, uram. Mozartot emlegette, és valamit Kanadáról, de nem mondta, hogy mit szeretne csak annyit, hogy sok benne a hangjegy, és krákogott hozzá. A beavatás nem könnyű, és nem is gondoltuk annak, csak a többiek meg a tizedes, aki nagyon kicsire összehúzódva a sarokban ült, és a lába kisujját fogta.

2016. május 17., kedd

Kerevet #hiperűrsebességes

         Csak azoknak, akik tudják, hogy még nem tudnak semmit. Hírlokációt tett az asztalra, és felhajtotta a fehér abrosz szélét, hogy jobban belásson alá. Bent egy szempár figyelt kifelé, és nem tudta hová tenni a hirtelen támadt világosságot. Hogyan közelítenél? – kérdezte a hang a szoba másik sarkában, egy fotelben ülve. Nem is ez a kérdés – állította, miközben letérdelt, és rámeredt a világító szempárra. Kerülő úton megyek – közölte, és legyezni kezdte magát a papírlapokkal. A kerítés színe nem változott, még mindig kék, és szétterültek a virágok mögötte, minden látszólag azonos. De mégsem. Ha sokáig figyelsz, megtalálod az apró kis különbségeket, csak alá kell terülni az időnek, és nyugodtan lélegezni. Szerinted miért nem látszik egyből? Talán az árnyékok és a fények, megtévesztenek, elbájolnak. Még csak nem is szándékos. Mennyi van még? Rajtad áll, minél nyugodtabb vagy annál kevesebb. Jól hangzik – mondta, és maga mellé lógatta zsibbadt karját, amit megviseltek az utóbbi idők. Szép kilátás, kicsit szűk, de szép, és a tücskök sem idegesítenek már. Szépen kikerekedett a történet is, és a tizenegy is igaznak bizonyult. A tizenegyesek rejtélyesek és mindig azon múlnak. Azon, hogy a jobb láb a bal előtt található-e időben, és igen. Hátrafelé is elolvasta és úgy is működött. A ködösítés semmilyen átlagos kisiskolást nem tévesztett volna meg, de ez most más volt, keresztbetevős és soha el nem engedős kedd. Amikor ráfeszült arra a kerevetre, nem is gondolta, ez milyen tartós ott-tartózkodás lesz. Simán az oldalán feküdt, és nyögött hozzá, mert most a helyén volt, és senki másra nem tudott gondolni. Amikor rákérdeztek nem engedett, egyre csak azt hajtogatta: – A felmenőim is büszkék lennének erre a fájdalomtűrésre. Nem tudott semmit a másik oldalról, csak azt mondogatta, elmúlik, gyorsan elmúlik majd. Nincs benne a fejlődés lehetősége, nincs benne a fény és nincs benne az ember. Nélküle fekszik ott, egyedül, szívesen gondol emlékekre, amelyek soha nem léteztek, és teszi bele az igazságába a nem létező elemeket, és ringatja önmagát holnapi szenvedélyekben, melyek soha nem következnek majd be.
         Búcsúzóul mondj valamit. Semmi nem jut az eszembe. Emlékszel, amikor ledobta az agyam az ékszíjat? Mitől volt? Kiakadtam. Távolbanézési rekordot döntöttem. Kicsipeszeltem az óriás fehér vitorlákat a kötélre, és elképzeltem, hányszor éri körbe a karom a Földet. Sokszor. Soha nem voltam jó az egzakt tudományokban. Unod? Nem. Csak, nem az én asztalom, az valami mást takar. Pihenésképpen tégy egy hagymát a szemedre, és érezd a szagát. Miért? Ne kérdezd, csak csináld. Figyelemelterelés, azután, instagramra vele, a pillanattal és az egy fej hagymával. Szerinted hagyma alakú a fejem? Nem mondtam ilyet, ezek nem az én szavaim. Kíváncsi vagy, mi fogott meg benned a legjobban? Persze. A kezed, a kezeid, és persze a szemed és a szád. De a kezeid olyanok, amilyenekre mindig is vágytam Fogni akarom őket életem végéig.

2016. május 11., szerda

Tizenegy #enfin

         Mi ez? Mi, mi ez? Széthullanak a könnyeim a padlón, és rátámaszkodom a szemközti szivárványra és élek. Kiderült milyen átlépni, odamenni és helytállni. Ki van a másik oldalon? Már látni. Ha te sem vagy felmentve, akkor ki van. Szívesen tennél el oldalra két lényeget, és csak egyet hagynál elöl. Tegnap még csak a csúcs látszott, támasztottam a falat, és ráakasztottam a keretre a törülközőt. Mert erre még szükséged lesz. Gondolod? Igen, a hátralévő időben, csak arra koncentrálj, arra a hajszálvékony sugárra, aminek a vége elér oda. Hipnotizálhattad volna, és akkor nem mozdul, de így felkapta a fejét és rád dőlt. Minek a két zsák? – kérdezted, és ő csak most látta, hogy nála van. Akkor miért is? Nem tudom, a biztonság mindenekfelett. Értem.
         Tengerszemre nézett az ablak, és alig szűrődött be fény a nehéz függönyök miatt. Miért nem húzod el? – kérdezte nyugodt hangon, miért csak egy kis résen kukucskálsz kifelé? Tanultam. Ezt tanultam, nem szabad száznyolcvan fokban nézni, mert akkor nincs szantántávolság. Oh. Hát ez remek, egy újabb blabla. Ne nevezd kérlek ennek, rengeteg hasznos dolog van abban a világban. A lepedők kisebbek, mint a takarók, és kifejezetten élesebb a dolgok éle, de a hatékonyság szembetűnő. Kérlek, fordulj ide. Ha rám nézel, mit látsz? Egy nőt, egy szép nőt, akit szeretek. Ha idegen lennék, mit látnál? Egy kontúrt, amiről valószínűsíteném, hogy egy nőé, meg kellene szólalnod, és villanyt kellene kapcsolnom, hogy le tudjam írni, mit látok. Olyan sok mindent tudok rólad, hogy erre nem is gondoltam.
         Fuksziákat is hozatott, és kitette az asztalra, hátradőlt és beleszagolt a levegőbe. Vágni lehetett a csendet, és nem szerette volna megtörni. Pillanatok alatt lépett ki az ajtón, és egy cetlit hagyott az asztalon. Szeretlek!

2016. május 5., csütörtök

Plútó #mostbolygóvagy

         Paprika van a levegőben. Piros. Zöld. Whatever. Szelíden válaszol, és megteszi azt, amire kértem. Most miért mondod ezt? Ez olyasmi, amiből tettem félre azokra az időkre. Milyen időkre? Amikor szükség lehet rá. Tizenegy. Még mindig tizenegy. Kétségem sincs, eszembe sem jutott kétségbe vonni. Ki van az ajtó mögött? Még nem tudom. Magas és szeppent, de befelé áll a rúdja. Akkor be fog jönni, még várok. Miért nem olyanok a szögek, mint amilyenek képzeletben? Senki sem számít a spanyol inkvizícióra. Igaz. Ma már csak annyit szeretnék mondani, hogy muszáj lesz rákapcsolnod, mert itt az idő. Rendben.

2016. május 4., szerda

Nincs fekete-fehér #konzisztencia

         Hello, most már csak te vagyunk. Az milyen már, hogy kifogyott a tollam, de van másik. Szépírás a cél és nem a csúnya, aki bújt, aki nem. Ilyen laza vagyok, a számtalanság meghatározó, a képtelenség is. Miért nem fejti a rejtvényt a kalandor, és ki minek a felelőssége. Hát ennyit bevezetésül, és tágabb értelemben véve is. Akkor az a cél, hogy a jelentőség nőjön és megmaradjon, aki nem érti, azzal megértetni. Akarok mondani valamit az igazságról is. Mi van vele? Az igazsággal? Igen. Nem létezik. De igen. Kijelzik, megbánják, tagadják. Mondj valamit a továbbiakról. Öltözz és írj, csináld azt, amire szerződtél, légy önmagad, heves és kedves, és ellenállhatatlan, kilencéletű, puha, vicces, laza, puszillak.

2016. május 2., hétfő

Ötvenhatodik nap #feloldozás

         Néhány szó a vízililiomokról. Fehérek, tépelődnek, túl sokat, aztán elhervadnak.
         Pirospozsgás kisfiúk játszottak az utcán, az egyikük meggyőződéses volt. A távirányítót, amit a kezében tartott, nem eresztette. Azonban az árokba gurult irányítós járművét nem tudta kikormányozni, és a másik hiába kérlelte, hagy próbálja meg ő is, nem engedett. Így feszült váll vállnak, és maradt az autó az árokban. Kis idő múlva megjelent egy szőke hajú kislány, és eléjük állt. Kérdezte, hogy hol a bicikli, amit a nyurgább ígért neki. A kezébe nyomta az irányítóegységet, és elszaladt a kerékpárért. A másik odahajolt, és elkérte a lánytól a dobozt, majd kihajtott az árokból. Minden hatás kérdése.
          Azt kérdezte üzenek-e valamit öt év múlvára magamnak. Hogyne. Ne aggódj, minden rendben lesz. Amilyen hirtelen kezdte, ugyanolyan hirtelen hagyta abba. Kiszelfizte magát minden szögből és lőn jó. Puszi

2016. május 1., vasárnap

Bárányok #vasárnap

         Megmondhatta volna, ezt mondta, és komolyan gondolta. Pedig a döntés kétértelmű volt. Nem értette volna meg, tovább bonyolítja a helyzetet, kék kerítést húz közöttük, hosszan, nagyon hosszan. Széthúzta a függönyt, és rásütött a nap, szembefordult a televízióval, és nézte a híreket. Semmi újdonság, két sima, egy fordított, egy sima, két fordított. A tengernél ugyanez van? Igen. Ott a különbség a tenger, talán még valami páratartalom. De ugyanez. Ha ez univerzális, akkor miért nem tudunk vele kezdeni valamit. Fogalmam sincs róla, de talán mégis van. Emlékszel arra a nagykalapos nőre, mennyi fény volt a szemében, aztán csak kapkodta a fejét, hogy megértse, mi történik. Végül nem sikerült neki, csak annyiban maradt, hogy elfordult, hogy ne kelljen látnia. Igen.
         Herpesze volt a kishercegnek, és erre nem készült fel senki, mi van, ha legyengül és kifakad a szája széle. Mi lesz a rókával meg a bolygójával? A kisbolygók nagyon stabilnak tűnnek, azok is, nem tudja őket ledönteni egy herpesz vírus. Úgy véled? Azért ez innen kifürkészhetetlen. De nézzünk egy másik esetet. A nagyherceggel és a nagybolygóval? Persze. Miért ne. Most csak arra figyelek, hogy a tengellyel mi történt, csak az a fontos, a részletek egyelőre a háttérben maradnak. A történések kronológiája meghatározó, a fényre előhívódik. Csak kell némi idő, és kirajzolódik egy egyenesen, mindenki számára világosan. Ez az egyenes egy gombolyagra tekeredett, kiegyenesítve azonban életet menthet. Mit szólsz ehhez Lucy? Most, amikor végre kihelyezted az egyensúlyi pontot a helyére, mit fogsz csinálni? Felmegyek és ottmaradok. Popcorn-t és kólát – hangzott a háttérből.

2016. április 30., szombat

Hold #következőmegálló

         Szobrokat tett az asztalra és villákat, melléült és kihajtotta a füzetet, írni kezdett, és közben dúdolt valamit. Ha tegnap sem jött, akkor már nem fog – szólt mögötte egy hang, majd becsukta az ajtót. Kijelentkezett. Ez azt jelenti, hogy pihenőnap következett, két sima. Amikor a rácsok lekerültek az ablakokról, megkönnyebbült, és feltette a kérdést, most már időben. Kinek lesz legközelebb Prius-a? Fogalmam sincs, miért kérded, ez egy zöld kérdés, és nem ide tartozik. Beleegyeztek. A múltkor homlokzatokról beszéltek, és készítettek egy tervet, de nem hajtogatták szét, csak a kezében pihent, és úgy tűnt, jó helyen van ott. Szétnézett, megpihentette a tekintetét az oldalsó párkányon és a galambon, ami rajta totyogott jobbra-balra. Még nem tudta mitévő legyen, de már összeállt minden, az irányok világosak és szépek voltak. Kis idő múlva kopogtak az ajtón, és egy magas férfi jelent meg, üzenetet hozott, és kedvesen átnyújtotta, mondott néhány dicsérő szót, majd elbúcsúzott. Tettél valamit mostanában? – kérdezte egy aggódó hang a szoba sarkából. Persze, nagyon sok mindent, és ha engem kérdezel, egyiket sem bántam meg.
         Tetőkön sétált alkonyatkor, és bepillantott a szoba ablakán. Bent egy fiú ült az asztalnál, kezében egy könyvvel. Színpadiasan lapozott, és néha élesen felröhögött, ivott a poharából és újra röhögött. Próbálta kibetűzni a könyv címét, de csak a kezdőbetűket látta a párás üvegen át. Rányomta az orrát, és betolta a táblát, az ablak résnyire nyílt. Nyávogni kezdett, és belesett a szakajtóba. A fiú nem ijedt meg, odament és felemelte, megsimogatta a fejét, és visszatette az ablakpárkányra.
         Kifejezetten erre készült, hetekkel előre lefoglalta a szállást, és úgy vélte pontosan kiszámította az optimális időpontot. Az időjárás enyhére fordult, tiszta volt az égbolt. Mondj valamit a jövőre nézve – kérlelte. Mit mondhatnék, sima lesz, és nem kell aggódnod. A teendők ne zavarjanak meg, válassz gyorsan, készíts csomagot és tégy bele sok zsebkendőt. Amúgy pedig lazíts, és maradj éber. Ennyi? Ennyi.

2016. április 29., péntek

Zöldségek #hinta

         Permanens, soha véget nem érő. Gondolatban megpihentem, és jó volt, aztán újra gondoltam valamit, és egyszerre szertefoszlott a nagy nyugalom. Minden sokkal egyszerűbb, és sokkal bonyolultabb, mint hittem. A teremben tizenkét fogas volt szemmagasságban, és szépen egymás felé néztek, meghajoltak és táncra kérték egymást. Úgy repült az idő ebben a térben, mintha mindig is ideteremtették volna, demonstrálandó, hogy létezik. Újra itt vagyunk, és még vacillálok ezen a létezésen. Ha még hátra volt ebből, nem számolom, de még jó sok, akkor múlatni illik, és ahhoz újítás dukál. Halomnyi festékgomb a szekrényben, estélyek Lichtenstein módra, Roy boldog lenne, ha tudná – nem gondolod Lucy? De. Persze, az lenne. Boldog. Szépen összeválogatva, kilépve a festményből, sajnálva a történést, és szeme sarkából figyelve mikor jön el a pillanat, amikor már abbahagyhatja a sajnálatot. Igen, általában színjáték az egész, kifundálva, helyesebben eltanulva az elődöktől. Érezni csak a kiváltságosoknak lehet, inkább szabad, nehéz műfaj. Sok a mellékhatás, azokat kezelni kell. Értsd meg. Megértem. Miért nem akarsz fellebbezni? – kérdezte tőle, és széttárta a karjait. Nem látom okát, annyira felgyülemlett a harag, hogy senki sem lát tisztán, támadás, védekezés, támadás, senki sem tudja, mi volt az eredeti ügy. Most már nincs visszaút, hülyén végződik, és nem gyógyul. Miből gondolod, hogy a terepgyakorlatoknak sincs értelme? Láttam már ilyet, a körforgás nem törhető meg csupán azzal ha, azt csináljuk, amit eddig. A változás bekövetkezik, csak nincs ráhatásunk, a változtatás technika, a mikéntjét tanulni kell, nem történik csettintésre csoda. Soha. Szellemjárás van odafönt? Dehogy, csak mocorgás, és recseg a parketta, régi, kiszáradt, lehetne lakkozni. Pipa vagy a múltkori miatt? Nincs arra szó, mi vagyok, még keresem, olyan a hatás, mintha lelassultam volna, kicsi szegecsek tartanak össze, nyikorognak, ideig-óráig nem működnek. Sajnálom. De mi van velem? Milyen a közérzetem? Megvan minden, a kezem és lábam, még működnek. Szenvedély, ezt kell most leírnom, van egy kulcs valahol, elrejtve, meg kell találnom, sima hide and seek és ipiapacs, aki bújt, aki nem megyek. Hihetetlen gyorsaságra tettem szert, amikor átemelem a problémát a térfelemre, szétszedem és összerakom, másodpercek telnek el, és már ki is szintetizáltam. Működik mindennel? Nem tudom, nem volt időm mindent végig próbálni. Az a jó benne, hogy hatást gyakorolok, elsősorban saját magamra, ura vagyok önmagamnak. Lazábban veszem a teremtést, mint korábban, és ettől lett komoly. A szopránt választottam végül, vele tettem össze a hozott anyagot, ő az, aki miatt térben és időben létezem, és létezik velem a gondolatvilágom.

2016. április 28., csütörtök

Robotpilóta #napnyugta

         Ennyire közel elég lesz? Jah. Beszakad a hátam, senkinek sincs akkora hatalma, hogy megakadályozzon egy ilyen történést. Vagy mégis. Meglátjuk. Az aszteroida felszínén matatni nem tanácsos, inkább bentebb megyünk, ott mit találunk. Képzelem. Szinte már megszoktam a napok ritmusát, két sima, egy fordított, egy sima, két fordított. Hol tartottunk. Ha összeadódnak az erők és a forgatókönyveket is jól írtuk meg, számításom szerint ott lehetünk időben. Most egy kis szünet.
         Szerkesztés alatt, ez volt az ajtóra írva, és egy ujj, ami egy szájra volt merőleges. A csend nem csak erre a folyosóra volt jellemző, minden helyen így álltak hozzá a valósághoz. Kisvártatva megjelent egy alacsony, kicsi, köpcös férfi, és érméket dobott a kávéautomatába. Ráncolta a szemöldökét, és ingatta a fejét. Nagyokat hümmögött, miközben a pohara megtelt, és a zsebét tapogatta, azután megnyugodott. Kinek a felelőssége? – fordult felém, és jól láthatóan a válaszra várt. Tőlem. Tanácstalanul álltam ott vele szemben, és nem akartam fokozni a feszültséget, odanyújtottam neki egy keverőpálcát, és megértően néztem. Hát ennyit tudok tenni.
         Miközben mentem felfelé, kettesével vettem a lépcsőfokokat, és azzal játszottam, hogy néha elejtettem egy cetlit, ami ráesett a fokra, és megállt az élén. Visszafordultam és fényképeztem. Mi lesz ha. Tételezzük fel. Játsszunk el a gondolattal. Ilyenek jártak a fejemben, és terveztem valamit, amivel eltöltöm a következő estémet. Szenet vettem, nem túl nagy tételben, és hullámkartont nézegettem a neten. Milyen egy ilyen nő élete? Milyen nő? Meghatározhatatlan, skálafüggetlen, szerepzavaros, túlzó, idealista, kifigyelhetetlen, kiszámíthatatlan, parancsot megtagadó, amúgy elragadó. Először a színek, csíkosak, sárgák, kékek, feketék, többvonalasak, fényesek, kicsit szomorúak, reménykeltők, nem feleslegesek, vagy nem egyhangúak. Már tudod milyen lesz? Fogalmam sincs róla, talán kicsit ferde, és alig magasabb, mint egy ember, de felfelé nagyon karcsú, lefelé szélesedik, és összeér minden mindennel. Kifejezetten kellemes a szemnek. Mondd még tovább. Rendben. Egy oszlop körül könyvek plafonig, karfák, falikarok, csupa szürke, nem fehér és fekete, hanem szürke, és abból emelkedik ki a kép, az élet képe, színekben, és mutat egy hinta felé, ami átlendít, és kiszakadsz és elrugaszkodsz, azután átlendülsz és megérkezel, megtartod az egyensúlyodat. Mit tart a kezében? Nem is tudom, azt hiszem egy szobakutyát és egy táskát, a másik szatyrot tele zöldségekkel, és én is ott vagyok, valami van a kezemben, egy kormány, igen valami autóban ülök, és hallgatom a zenét, simán csak ott ülök. Jöttem valahonnan, a hátsó ülésen baguette-ek és könyvek. Még nem lehet tudni, de várok valakire, aki hamarosan érkezik, és beül mellém.
          Ilyen életképek vannak egy szürke szobában, telis tele lehetőségekkel, már nem kell lépkedni, választani kell, a cselekedetekben van, a jó és rossz, az árnyék és fény, a tény és illúzió. Ilyen helyzetekben az segít, ha eljutunk önmagunkhoz, és a pillanat töredéke alatt döntést hozunk. Ez a titok, és az, hogy minden ide sűrűsödik össze. Minden, ami vagyunk, ami a környezetünk, ami a közegünk. Ha mondanál valamit végül. Talán csak annyit, hogy ez a pillanat jelenti az életet.

2016. április 27., szerda

Micsoda? #hold

         Na akkor vegyük fel a fonalat. Hol tartottunk? Előbb a desszert, aztán a főétel. Ja. Itt, és most? Szenvedély maradt? Persze, pont elegendő lesz a következő menetre. Az mi lesz? Honnan tudjam. Mindent én mondjak meg? Szívesen elcsevegnék itt veled, de pont dolgom van, pont máshol.
          Nem tudok betelni ezzel az érzéssel, melyikkel? Mi ez? Nem is tudom, azt hiszem éreztem már ilyet, de maximum egyszer, vagy kétszer életemben. Sok szerencsét miszter Gorszky! Köszönöm.
          Kirajzolódnak a körvonalak, és habár még nincs kitöltve semelyik, de lehet tudni, hogy hamarosan ki lesz, olyan szépen és ívesen, ahogy eddig soha. Mi hiányzik? Sok minden, de közben pedig semmi, minden a maga idejében van, hogy egyszer csak kiadja az egészet, amire már olyan régen várok. Mit kell most megnézni. Még közelebbről magadat. Áhá. Ez váratlan volt, mégis félelmetes. Mennyire menjek közel, hogy láss valamit, amit csak a tövében az oldalában, benne látni, amitől felderül az arcod, mert ott rejtőzik benne a régóta várt remény. Hiszen ez ennyire egyszerű lenne, igen, de mégsem, mert amire ide eljutsz, már számos membránon mentél keresztül. A maghoz jutsz tudtad, csak nem sejtetted. Kifejezetten komfortosan érzem magam, otthonos, tágas, szépséges itt minden, és persze sima a tenger, sehol egy hullám, csak a végtelen kékség.
         Szindbád nem tűri az ellentmondást, szürcsöli a levesét, és egyáltalán nem olyan nyugodt, mint a színpadon. A fonal elveszett, a fonal el van veszve. Tűvé teszi az asztalt a sószóróért, alánéz a fedőnek, keresi a vázában és a gyertyatartóban, de nincs, ott van a bal keze alatt, de oda nem néz, nem gondol rá, nem tud erre gondolni, képtelen.
         Bizonyos ön ebben? Egészen bizonyos. Akkor hát bújjon be. Terpeszállás, oldalsó középtartás, hajlás jobbra, balra hátra. Mi ez? Valami enigma, azt mondják meg, mit jelent! Szerintem. Nem úgy, hanem biztosra. A kódokra kíváncsi, vagy inkább a jelentésükre? Talán csak helyőrzők, kerekek és szögletesek, állnak ott valami helyett. Ezért nem értem? Lehet, de más is lehet. Szivárványok vannak a szemed előtt, fonalakból, összekötözve minden mindennel, pedig nem ilyen, csak a fejedben. Baj, hogy így gondolom? Dehogy, csak az egy másik igazság, és nem találkozik a tiéddel. Gondolatonkívüli vagy, kiesel a térből és időből, dobolsz a térdeden, és nem múlik az idő. Érdekes. Mivel lehet megfogni az időt? Lepkehálóval. Ugyan már. Semmi ilyenről nincs szó. Az idő megfoghatatlan, még lepkehálóval is. Igen. Igazad van, a tér miatt hisszük, hogy van, hogy megnyugodjunk, hogy múlik. Valahogy így. Sima a tenyered, semmi ránc, az hogy lehet, az idő? Az idő nem fog rajtad. Csak annyira, amennyire szeretném. A visszatekintés eszköz, arra jó, hogy megtudjuk, mire való az élet, és mire nem. De semmi sem kijavíthatatlan, csak annyit tennék hozzá, hogy nincs szándék a kijavítására. Ennyi hiányzik, és ez is bonyolult. Kirakja a ruhákat újra az erkélyre, és elviszi a szél, és elvitte a múltkor is. A szelet lehet okolni? Persze. Lehet. Mindent lehet. Simán.
         Szívélyesen üdvözölte, és amikor betessékelte csak annyit mondott, már régóta várta, de nem tudta, hogyan mondja meg neki. Széptevéssel is próbálkozott, meg kiabálással is, és semelyik sem működött. Egy teát? – kérdezte a nőt, aki leült a fotelba, és maga mellé tette a táskáját. Mit szeretne? – kérdezett vissza, és a teára nem reagált. Most hogy így kérdezi, magam sem tudom, nem gondoltam, hogy valaha eljutok idáig. Szétnézett, és látta a szobabelsőt, szépen berendezett, a plafonig értek a könyvespolcok, egy kisebb könyvtárszoba közepén állt az asztal, rajta vázában friss virágok. A szobát egy kristálycsillár világította meg és néhány falikar, a szőnyeg szépen illett a kárpitokhoz. De mégis egy kicsit régies volt, ódon, de nem ütött-kopott, csak nem ebből a századból való. Elé tolta a teasüteményt, ha már a tea nem opció, talán vesz ebből egyet. A nő elfogadta, de nem harapott bele, a kezében lógatta maga mellé a fotelban. Ennél teátrálisabbnak képzelte el ezt a jelenetet, a gondolataimban nem így játszódott le újra és újra és újra. Erről beszéltem, amikor a linearitást emlegettem, ez az, amit nem értesz, hogy semmi sem komplex, minden összeköthető egy vonallal, és közben még sincs köztük kapcsolat. Nem értem. Persze, tudom. Akkor hagyjuk mára, térjünk vissza Gorszky úrhoz. Ma tényleg szerencséje lesz.

2016. április 26., kedd

A nő, aki abszolvált az ötvenedik napon #ma #hurrá

         Szelektíven válogatott, a kisebbeket jobbra, a közepeseket balra. Szerinted elég lesz? – kérdezte tőle a barna, és hátradőlt a székében. A karfán nyugtatta a kezét, és közben egy dalt dúdolt, ami nagyon ismerős volt. Honnan ismerem én ezt? – kérdezte a másik, és szétnyitotta az ujjait, a tenyerére ragadt valami, és azt próbálta lerázni, nem túl nagy sikerrel. Miért vagy ennyire türelmetlen? Nem tudom, azt hittem, ezen már túl vagyunk, szerintem ezen már túl kellene lennünk. Talán. Talán nem. Semmit sem segít, ha üvöltözöl a rád ragadt celofánnal, de megvárom. Lenyugodott, aztán leült mellé, és feltette a lábát az asztalra. Szerinted van happy end a mifélénknek? Persze, csak nagyon sokat kell dolgozni rajta. Simán itt hagyhatnám az egészet, felülhetnék a következő repülőre, és olyan lenne, mintha soha nem is lettem volna itt. Ez nem igaz. Tényleg, ez nem igaz. Mi hiányozna? Azt hiszem, hiányozna a tél, meg a nyár és hiányoznának a betűim, amelyek könnyedén gördülnek ki a tollamból. De fontos ez, így sem olvas senki? De aki nem olvas, az magyar és ezért nem számít. Ez a legfontosabb, hogy tudjak szólni és érezni. Értem, vagy azt hiszem, hogy értem. Mire való az, ott a lábad mellett? Ez egy kapa, vagyis csak egy kapa volt, most akasztó, vagy amire csak használni akarom, az. Soroljam? Nem, nem szükséges. Milyen hatással volt rá? Semmilyen, éppen csak megérezte, hogy jövök, és mindent a protokoll szerint végzett el. Kisimította a ráncokat a szoknyáján, és nyújtotta a kezét, és kicsit felém hajolt, mintha súgni szeretne valamit. Aztán hirtelen visszahúzódott, és az este fennmaradó részében, már nem szólalt meg, de szemmel tartott. Jól láthatóan követett, mindenhova, ahova mentem, belepillantott a poharamba, megnézte a retikülömet, kiment, és közben hosszan nézte a fenekem. Ahhoz képest nem is nagy. Mihez képest? Csak elkalandoztam egy pillanatra, semmi kényszer, ha túl sokáig maradnánk, csak szólj, és már indulunk is. Amúgy nagyon jól érezzük magunkat, kellemes a társaság. Szívesen húzta az időt, senki sem bánta, egy idő után már ment, és mindenki boldog volt, hogy végül itt kötött ki. Sokáig nézett utána az úton, de végül már csak az égbolt maradt, és a csend. Magára húzta az ajtót, és egy meleg plédbe csavarta a lábait. Kifáradt, de kellemesen, a történések lehetetlensége foglalkoztatta, azokat vette sorba, és röhögött fel néha, azokon a momentumokon, amiket látszólag sem lehetett túlhaladni. Azután mégis. De ez egy másik történet. Puszi.

2016. április 25., hétfő

Schrödinger #méghuszonegy

         Szeleptelenül telt el a nap, kimozdulások nélkül, csak annyira mozgott, amennyire indokolt volt. Tippeket sem lehetett hallani, tizenhárom volt az új nyerő szám, addigra minden eldől. Hintalovakat nézegetett és kimozdulás helyett borderlányok életét képzelte el, nem is kellett elképzelni, vásznon voltak, és nem csak lányok. Hebrencsnek látszott, és sokszor vehemensnek, de tulajdonképpen csak falat húzott, egyébként pedig puha volt, mint egy jól megsütött piskóta. Azon ment a diskurzus, hogy ez vajon egy új típus, Galápagos-ról, amiatt történt mindez, mert olyan jól idomult a változásokhoz. Ez volt az első, ami eszébe jutott, hogy mennyire jól adaptálódik, mindenhol és mindenkor. Persze sok áldozattal is jár mindez, látszólag és valójában is. Messze van? – kérdezte tőle a barna, aki megint ott ült vele, mindig ott ült, ott termett és olyan nyugis volt. Már látod? Azt hiszem, mindig is itt volt a szemem előtt, csak néha lecsuktam, pihenésképpen. Tengert is látott és kagylókat, és eléggé sokan voltak a parton, feküdtek a nyugágyakon, szívták a pipájukat, itták a koktéljukat. Sima volt? Nem tudom, de minden arra mutat, hogy igen, sima volt. Elterült az egész parton, és senki nem vonta kétségbe a létezését.
         Csak folyik ki az ujjaimból, ez, olyan adottság, amit néha félt az ember, fél önmagától, meg attól is, hogy mi lesz, ha megszűnik, ha megáll a zubogás. Nem kell miatta izgulni, nem áll meg, csak fokozódik, mint valami esőcsatorna, ha zuhog bele az eső, és nincs eltömődve, akkor megjelenik pont ott, ahol tervezték.
         Szívesen lennék már ott, a várakozás a legnehezebb, termékenyen várakozni, tudom, hogy már ott van, és tudja, hogy jövök, csak még nem hiszi el. Hevesen reagál minden mozdulatra, nagyokat szuszog, inkább fújtat, és rázogatja a fejét, mindent megtesz, hogy távol tartson és meg ne tudjam, mennyire szeret.
         Tudományosan megközelítve, kiteríthetnénk mindent az asztalon, és kiemelhetnénk, ami a legfontosabb, a paradicsomlevest. Egy jó gazpacho sosem lebecsülendő, környezete kiáltvány, a fejjel lefelé lógó sajtok megvethetetlenek. Szembemenni a törekvésekkel, micsoda bárdolatlanság, belesimulni, és soha el nem hagyni, ezt várják el, ezt követeli meg a fegyelem. A napsütés nem kiváltság, de a napon állni némán, és belefeledkezni a pillanatba, igen. Elképzelhetetlen vagyok. Szemet szúrok, de nem lehet elérni, érzi a leheletem, de nem tudja megfogni a kezem. Elpirul, keresztbe teszi a lábát, majd mégsem, előre dől, figyel, sejti, hogy itt ülök vele szemben, tapogatózik, hunyorít, hallgatózik, beleszagol a levegőbe. Tudja, hogy itt vagyok, mégsem lát.

2016. április 24., vasárnap

Körtés, kéksajtos #vasárnap

         Meccsek sorozata, ez volt a füzetbe írva, amit akkor nyitott ki, amikor a másik küldetéssel végzett. Szeplős volt az, akibe szerelmes volt, a szeplőit szerette a legjobban, vele mozogtak akkor is, ha szomorú volt, és akkor is, amikor nevetett. Miben segíthetek – kérdezte, amikor megjelent az ajtóban, és nyújtotta felé a kezét, amivel végigsimított a haján. Mindenben. El kell igazodnom a számok között, de leginkább a területek okoznak fejtörést. Meddig terjed, honnan számít, kinek a. Ilyenek. Nem lesz gond, csak csatold fel a léceket, azok nélkül nem érdemes elindulni, mert minden nagyon gyorsan történik majd. Remek – jegyezte meg az orra alatt, és már nyúlt is a lécekért.
         Pimaszság, felháborító, ki engedte ezt meg – ilyen csattanásokat lehetett hallani, és nem lehetett tudni merről jön a hang. Még soha nem láttam, ekkora. Mekkora? Mindegy. Nem helyes, más a színe, nem ilyen, olyan – formálta a szavakat, és közben eltorzultak, amint kiejtette őket. Semmi nem megy simán, annyit lehetett csak kiérezni, hogy most máshogy van, mint amire számított. Nem számított arra, igazából nem számított semmire, előre eldöntötte, hogy nyerni fog, és ez volt az egyetlen forgatókönyve. Nem biztos – hangzott el a másik oldalon, az nem biztos, hogy csak egyféleképpen lehetnek a dolgok. Lehetetlen, fújtatott bele az arcába a másik, de már nem volt visszaút, feltett mindent egy lapra, és láthatóan vesztésre állt.
         Hány lépésre vagyok? Nem tudom. Hogy érzed? Közel vagy már? Igen, túl közel, ha megkérem, hogy lassítsak, megteszem? Már visz a lendület, innen már csak egy padlófék segíthetne. Szóval akkor robogok magam felé, elhagyom magamat, a hátam mögött. Szívesen lennél máshol? Nem, nincs máshol, mert mindenhol itt van, mindenhol ugyanez a cél, átjutni az alagúton, és kibukkanni a felszínen, egy olyan helyen, amit már régen elképzeltem. Fel tudod fogni, mit vállaltál? Hogyne. Nem. Csak próbálom húzni az időt. Idő kell, hogy felfogjam, mi történik. Just keep going faster babe. Okay. Csak még annyit, hogy a tegnapi történések, mindjárt beérnek. Készülj fel. Pihenj egy kicsit. Jó.

2016. április 23., szombat

Csehov #reméljükavégejobb

         Puhán letette a gépet, és megköszönte a részvételt. Titian, ez volt arra a ládára írva, amit kivett a gép oldalából és az oldalsó sávba görgette. Handle with care. Ennél még nem volt rövidebb. Jó éjt!

2016. április 22., péntek

Húsz fok #péntek

         Szemenszedett – kezdte volna a nő, aki a telefonvonal egyik végét tartotta, de a másik oldal nem hagyta végigmondani, inkább elköszönt, túl sok volt ez neki mára. Párás volt a levegő, kiterítette a papírlapot az asztalára, és fölé könyökölt. Mint valami térkép – kincskereső helyesebben –, terült szét az asztalon az írás. Kicsit sem örült, kissé félretolta a szemüvegét, azután megvakarta a fejét. Ezzel meg mit kezdjek – mondta ki hangosan, és cuppogott is hozzá, de csak azért, hogy elterelje a saját figyelmét. Ez nem jött jókor, ez most miért, kitől, meddig. Összecsukta a dossziét az asztalán, betette a fülhallgatóját a táskába, ami a széken állt és üres volt, mert most hétvégére nem akart munkát hazavinni. Nem tudta mitévő legyen, az egyik lábáról a másikra állt, és felhívta a harmadikat, és azzal kezdte; – Nem fogod elhinni, mi történt!
        A terítőkkel bíbelődött, és nem tudta nem észrevenni, hogy a nyaka nem javul. Kezébe vette a fejét, és megcsókolta a száját. Kifejezetten örült, hogy újra láthatja, kinek lenne olyan kevés dolga, hogy hozzámenjen ehhez a kedves férfihoz.
       Tippeket adott, ez volt a dolga, és néha még élvezte is, azután összecsomagolta a kést meg a villát, és beletette a kosarába. Holnap már nem lesz itt, de ma még benne van a boogie, és ezt ki fogja használni. Rátelepedett a legközelebbi padra és elszámolt tízig mielőtt kibontotta a levelet. Utálta a leveleket, helyesebben a tartalmukat, a postás poszttraumássá tette, olyankor betikkelt a szeme. Mit akar? – kérdezte tőle a másik, aki időközben ráült a pad másik oldalára. A szokásosat, semmi változás. Szerinted, tudja, hogy mit csinál? Szerintem nem. Ennyiben maradtak, felnyalábolták a kosarat és elindultak felfelé a hegyen. Tizenhatszoros, ez az új szorzó, és már azt sem tudom, miről beszélek. Annyi eleme van ennek a Maxbell ügynek, hogy azt sem tudom, akkor ez most az első vagy a második ügy. Az első – világosította fel, és odanyújtotta a hiányzó elemet. Betette a pumpát, és azzal, elindult a gépezet a megfelelő irányba. Nézzük mi a helyzet? Kilimandzsáró a feladat, nem bocs, rosszul mondom, a Kilimandzsáró a cél, a feladat meg a szétterjedés, bármit is jelentsen ez. Most úgy kell belőled kihúzni a mondatokat. Sorry. Még előttem áll az éjszaka, és már így sem érzem a lábam meg a kezem. Oké, végül is van pihenés, létezik, igen, de nem itt, az a következő ajtó, a folyosón balra. Mára ennyi. Nem jön több ide.

2016. április 21., csütörtök

Melamin #piroskettes

         Bent ülök az irattár közepén, száll a por és az ének. Beleeresztem a kezem a kupac közepébe, és lapot húzok huszonegyre. A lift csenget, négyszázas, kitöltöm, aláírom, mehet a szkennerbe. Huszonhét év nagy idő, történelem, elévülés, aktualizálatlanul állni, ülni, fent. Ki ez? – kérdezik, nem tudom, baj van, lézerpont, és kergeti a macska, de nem ott van, hanem mögötte. Lezárás. Biztosan lezárja? Igen.
          Napernyők, csak fordítva. Vagy én vagyok fordítva. Neki kell kezdeni végre, frissre volna igény, de most jön-e ez a kérdés. Persze mindig jön, ez amolyan automatikus, legbelülről, kifüggesztve, szemeláttára, füle hallatára. Eltérő, ezt mondta vagyis mondogatta, kifejezetten koncentrált arra, hogy a té betűt megnyomja. Nézte, és azt szerette volna megtudni, mi járatban van errefelé. Kész bolondokháza van itt, mint akihez öt percenként érkeznek. Hátra van még egy interjú, és aminek határideje is van. Akkor most mi legyen? Szeretnék kérdezni valamit. Elképzelhetőnek tartod, hogy holnap megváltozik a véleményed? Persze, itt semmi sem szentírás, a körülmények más színben tüntethetik fel a dolgokat. Milyen színben? Hát a fehértől és feketétől eltérőben. Foglalkoztat valami? Meg vagyok könnyebbülve, a kimeneteleket nem ismerem, csak annyit tudok, hogy minden rendben lesz. Az jó. Emlékszel arra az óriási vitorlásra? Emlékszem, ma pont jól megnéztem, és hatalmas. Holnap vitorlát bontunk és elhajózunk a Föld másik pontjára. Melyikre? Bárhova mehetünk? Akkor legyen valami kellemes, nem túl meleg, nem túl hideg, elég egy kiskabát. De most ilyen helyen vagyunk. Úgy tűnik. Szépérzéke volt annak a férfinak, akivel ma találkoztam, kicsit tartottam attól, hogy ugyanolyan lesz, mint szokásosan, visszafogott, kissé bumfordi, és kiderül, hogy nem vicces, elmúlt a humorérzéke, vagy soha nem is volt. Inkább elmúlt. De nem így lett, kellemes társaság volt, úgy tűnt minden rendben lesz. A remény. Néhány szóban a reményről. Volt ma egy írás, kétpólusú, az igaz része szomorú, a bevezető lelkesítő, a kontraszt nagy, de valahogy megérte látni, mert merész volt, merte azt, amihez senki nem mer hozzányúlni, merte a változatlanság normalitását. Milyen kicsi a különbség, és átlépni az egyikből a másikba szinte lehetetlen. Kapu, most nincs, csak munka van, munka van vele, le kell festeni az ajtófélfákat, és megolajozni a zsanérokat. Hiába is várok, negyven nap óta először üres a tárolóm, elindítok inkább egy filmet.

2016. április 20., szerda

Tornacipők #csakképzeldel

         A hollandik lassan visszakerültek a helyükre, a szárnyai tüzeltek, de alátartotta őket a víz alá, és sisteregve kezdtek lehűlni. Simán csak annyira volt ideje, hogy belenézzen a tükörbe és meglássa azt, ahogyan őt látja. Ez nem valami hízelgő, de közben nem is annyira katasztrofális, mint amilyennek először gondolta. Tizenhat, tizenhét, tizennyolc, hangosan számolt és közben a plafont bámulta, milyen nevek ezek? – kérdezte a másikat, a barnát, aki mellette ült és eddig hallgatott. Az ránézett és ingatta a fejét, hogy fogalma sincs róla, miről beszél. Világosítsa már fel, mit szeretne, mert a kódokból nem érti, és szívesen segítene, de miben. Szép íve volt a szájának, és kitessékelte a többieket, amíg a másik elmagyarázza neki, mint egy ötévesnek, hogy mit is kell itt csinálni. Szivárványok jelentek meg a poharakon, miközben elkezdett kibontakozni a történet. Tizenkét alapeset volt, és erre jött rá a többi, mint valami fürtre a szemek, és lett belőle szép nagy gyümölcs. Áhá, ez így már mindjárt más, akkor kell egy reszelő, egy tejes doboz és egy szép nagy papírgömb. Ezekből építjük meg a fedelet, és tesszük atom biztossá. Huhh. Ez, hogy is mondjam, borzasztóan hangzik. Kérem, műtét közben ne zavarjon, csak ha beraktam a szervet és összevarrtam, addig nagy itt a rumli, elismerem.
         Szóbahozta a jövőt, és közben a kezeit morzsolgatta, és lefelé pillantott a tornacipőjére. Mi lenne ha. Képzeljük azt el. Velem. Ne mondj semmit. Majd holnap visszatérünk rá. Nem szeretném erőltetni. Leteszi szépen ide az asztalra, csak annyit kér, nézzek rá, játsszak el a gondolattal. Amúgy pedig, tett a hűtőbe egy szeletet, és azt ne hagyjam ki, soha vissza nem térő alkalom. Nem muszáj. Tisztára, mintha valami tojás lennék, úgy érzem valami lehet abban, hogy látnak itt egy gyutacsot az övemre kötve, vagy lehet, hogy hozzám, sima alaptartozék. De akkor mégis kellene ide egy aláírás, csak annyira, hogy elhiggyem, hogy itt volt, ránézhessek, hogy létezett ez a pillanat, nem csak képzeltem. Szimbolikus minden, amit mond, olyan dolgok, ami mögött is van valami, és a mögött is, összetettek, kifárasztanak, megdolgoznak, a felület nem elég, a mögöttest kell megerősíteni, előhozni, kitölteni, visszatölteni.
         Oda kellene menni és megnézni mi van ott a közelemben. Hogy elhiszi, hogy létezik, és nem csak valami idea, kitaláció, az agyam újabb szüleménye, amire rálegyintek, hogy hab marad vagy tagadás. Szívesen tudnám úgy, hogy van ilyen szeretet, hogy lehetséges elterjedni, kiterjedni és biztonságban lenni, miközben a kísérletezés az élettel szakadatlan, akadálytalan. Kifogna rajta is, hidd el. Elhiszem.

2016. április 19., kedd

Cipők és táskák. Kutyák és lovak #tudatállapot

         Folytasásos legyen. Nem tudok olyat, ez nem önkényes, csak ami éppen foglalkoztat. Most olyan érzés, amilyen már volt sokszor, de egyszer sem ennyire körvonalas, tudod miről beszélek. Nem. Hetvenig még van, de nem olyan sok, ilyenkor már visz a lendület. Amúgy, nem rágódom rajta, már a munkadüh következik, egy kis matatás a dossziékban, megerősítés, elbizonytalanodás, és újabb lendület. Idő kérdése csupán, négy illetve tizenkét lépés, döntsd el kérlek. Attól függ, honnan nézzük, rendben szóba került, és nekünk meg még semmibe, de most nem is ez a lényeg, a lényeg a viselkedés. Körüljárva, alulról, felülről ránézve és gatyába rázva. Kell valami puha, ami miatt kijön az él az egészből. Látszólag már készen van, azután kiderül, hogy nem is, nincs még, csak arra akarnak rávenni, hogy ne nézzek utána. Azért az nehéz, mert a szemek szöge más, például az enyém. Mi a szándék? Van-e szándék? Olyan feladatokkal kerültem egy légtérbe, amik nagyok, mondjuk, mindegyik szépen ül egy-egy kanapén és várnak rám, tudják, előbb-utóbb sorra kerülnek. Hívószám van? – kérdezte minap az egyik. Nincs, érzésre hívom be a pácienseket, attól függ, kire van ötletem, Értem, akkor várok, azt mondják megéri, ha meg akarok oldódni. Senki sem távozott még innen oldatlanul, jó híred van. Ennek örülök.
         Mi van a másik oldalon? Van már valami hír? Igen, jött ma, oda is illesztette az állához és meghökkent mennyire kicsi, úgy összement két nap alatt, hogy nem is látni, atomjaira hullott, most meg nem látható, létezett valaha? Érzésre sem, még kicsit viszket a füle a portól, de hamarosan abbamarad.
         Szuterén, kis cserepek a párkányon, a tulajdonos az ablakban könyököl, és bögdös az állával az utcai behajtó felé. Ki érkezik? – kérdezi egy mély hang a háta mögül. Szerintem ő az, már vártuk és most belibben, hátul, a kerti kapun keresztül jött, és van valami nála. Nem akart üres kézzel jönni, mielőtt leszállt a Keletiben, jól átgondolta, minek örülnének, vagyis, hogy mitől lepődnének meg. Nem látom igazán mi az, valami nyeles dolog, és masnival van átkötve. Leszúrja a járda mellé, és forogni kezd a teteje, színes és kirajzolódik rajta egy felirat: Háromszor. Majd sarkon fordul és ott ahol jött, távozik. Ez mi? – fordul hátra a mélyhangúhoz. Nem tudom, azt hittem idejön, és sima ügymenet lesz, intermezzo not included. Most akkor kimész, megnézed, mit szúrt le a földbe? Én ugyan nem, menj te, a te reszortod a vizsgálódás. Csalódás ez nekünk, az eredeti tervek nem ezek voltak. A szélforgós már az utca másik felén sétál, nem siet, nincs hova, csak nyugodtan veszi a levegőt, és számolgatja a lépéseit, és nézegeti a házszámokat, egyre növekszenek; ötezerkétszázhuszonöt, ötezerkétszázhuszonhét, vajon hol veszik észre, és hol áll majd meg ez az egész?

2016. április 18., hétfő

A válasz az életre az univerzumra meg mindenre #negyvenkettedik a sorban

         Mi történt? Komolyan. Még csak elképzelésem sincs róla, kifogástalanságot kértek, és még csak a közelbe sem jöttek. Láttál már szárnyasmajmokat? Hát persze, mindenki látott már. Ez olyan, mint a császár új ruhája. Mennyire vagy összezavarodva? Semennyire, ami elég furcsa, tekintettel a mostani helyzetre. Miért akarta ezt megcsinálni? Miért nem gondolja máshogy? Miért nem? Szépséges volt az íve annak a történetnek, amivé végül összeállt az egész. Kiterítette a kék ruhát és megnézte a foltjait. Makulátlannak kell lennie, és dörzsölt rajta kettőt mielőtt bedobta a gépbe. Kisvártatva megjelent az ajtóban a másik, kerék volt a homlokára rajzolva, nem is csinált úgy, mintha furcsa lenne, csak betessékelte és megkínálta vízzel, amit az, hatalmas kortyokban ivott meg azonnal. Mi járatban? – kérdezte a fújtató, kerekes homlokú jövevényt, aki kért egy kis türelmet, amíg kifújja magát. Csak a lift romlott el, és egy szuszra felszaladt. Ennyi, és most szalonképtelen, talán még pisilnie is kell, így még gondolkodni sem lehet. Tintát? – kérdezte végül – Tintát hoztál? Persze, itt van, és elővett egy literes palackot, tele smaragdzöld tintával. Holy crap, ez micsoda? Csak ilyen volt. Értem. Tedd le kérlek, majd foglalkozunk ezzel később.
         Szívesen emlékezett vissza dolgokra, amik nem történtek meg, csak a fejében, és ezért összekeveredtek az idősíkok, már nem tudta mi csak képzelet, és mi a valóság. Simán belement olyan ügyletekbe, aminek nem volt biztos kimenetele, tizenegyszer is rákérdeztek, és mind a tizenegyszer ugyanazt választotta. Milyen lesz a mai választék? – kérdezett rá a gyenge pontra. A tojások kicsik de finomak, a kelkáposztalevelek elfonnyadtak, azokat ki kell dobni. Értem, és a tizenhatodik sorban megvannak a szekrénylábak? Persze. De miért nem kérdezel rá arra, ami tényleg foglalkoztat? Szívesen lennél most máshol? Nem. Most itt akarok lenni, veled, és nem gondolok arra, hogy máshol jobb. Az jó, akkor jöhetnek a tojások és a tinta. Zöld tojások, nem értem, de gondolom ennek is mély üzenete van. Nem. Ez dizájn csupán, és kék kellett volna, de ha zöld a módi, akkor most az lesz, ezzel főzünk. Mit akarsz a kékkel? Nem tudom, szeretem, nagyon szeretem.

2016. április 17., vasárnap

Törhetetlen #orrvérzésig

         Mi történik? – kérdezte a mesélő az alacsonyabb főszereplőt. Ami szokott, csak fordítva, azért kell ezt az egészet megtanítanod, mert kell a következő szinthez. Összeszámolom mi van most, és nekifutok annak, aminek látszani kell a teremből, sima ügy. Szerteszét hagyta a vonatjegyeket, és nem is kereste tovább, mert csak addig volt rájuk szükség, amíg biztonságot jelentett a meglétük. Amikor fogságba kerül egy ilyen lény, az lehet veszélyes is, úgy értem nem másokra, hanem rá. Kimaradnak azok a periódusok, amelyek a túlélést jelentik neki, és emiatt lerövidül az élettartama. Ez szomorú – jegyezte meg, és pörgette a lapokat az ujjával. Mit lehet ilyenkor tenni? Nem sokat, várni kell, hogy alkalom teremjen, de ilyen csak ritkán adatik, közel a sohához. Kirepültek azután, mert menni kellett, és oda akartak érni a következő pontra, és nem voltak egyedül. A kifejezés, ami az egyiknek az arcára ült ki, nem hasonlított semmihez, annyira volt csak közel, amennyire megengedte magának, mégis az eddigi legközelebbi volt a valaha történetében. Hát legyen – egyezett bele végül, kitartotta a kezét és beleereszkedett a körbe, amire a következő szám volt írva. Tiszta ügy lesz, villámgyors, senki nem érzékeli majd, de te tudni fogod, mert ez lesz életed első kilencvenkettese. A haszonról nem beszéltek, mert egyikőjüket sem ez érdekelte. A feladat szépségére koncentráltak és nyertek.

2016. április 16., szombat

Pihenőnap #zetorleila

         Szép remények, kis asztalok, nagy játszószobák. Hidegen sem lehet hagyni azt, aki itt áll és néz befelé az ablakon. Hívogat egy számot, és nem tudja elképzelni a történések fordítottját. Amint olvastam, felidézett bennem egy saját narratívumot, azt, ami miatt most idekeveredtem, és senki sem tudja hogyan. Kétféle út vezetett ide, egyik lábam az egyiken, a másik a másikon. A pihenés nem ismert szó errefelé, inkább csak töltőszó, ami arra utal, hogy semmi nem folyamatos, és a megszakításokat jellemzi valami lazaság. Tíz perc körbeséta, kis hátradőlés, egy nap teljes elégedettség, hogy utána lehessen újra felvenni a fonalat. Ismerős volt a helyzet, és nem is akart kibújni a felelősség alól, látta azt a filmet a két sakkozóról és a nőről, és tudta, hogy ezt fogja alkalmazni. Két ujjal lefelé mutatva tudatja a formációt, és eldobja a labdát. A másik ügy viszont pihent, az még váratott magára, nem volt álláspontja, tegnap, amikor lement a folyópartra, dobálta a kavicsokat a vízbe, és figyelte, ahogyan a felület fodrozódik. Kicsit később, melléült és átölelte a vállát, és megkérdezte hogy van. Nem telt el sok idő, de már egészen jól volt, és kifejezetten élvezte a tavaszi meleg levegőt. A közelébe ment végre és látott valamit, amitől elállt a szava egy kis időre. Diótörő hevert az asztalon, már régóta nem használták, inkább csak azért volt ott, hogy emlékeztessen valakire, aki sokat fogta régebben ezt a szerszámot. Áradt a hidegség a szobákból, nem lehetett feloldódni, szégyenkezni kellett csupán a lét miatt. Emiatt ment el a lány, mert ezt nem érezte korábban sehol, és nem tudott belekapaszkodni a jól megszokott korlátokba, a hideg korlátlansága kifogott rajta. A többi szoba is lakatlan volt, nem jöttek vissza a tulajdonosai, csak azt lehetett sejteni, hogy nem önként távoztak. Kifejtenéd miért vagy itt? – kérdezte az idegent, aki belépett az előtérbe, leterítette a kabátját a karfára, és kinyitott egy üveg bort. Segíteni szeretnék – válaszolta, és mindkét poharat színültig töltötte a vörös testes folyadékkal. Háromkor indulok, de addig van időm, hogy átbeszéljük a továbbiakat. A kék parasztra figyelj, a kulcsok nála vannak, látni fogod, nem kell erőlködni, arra figyelj, hogy nyitva legyen az ajtó, hogy be tudjon rajta menni, amint belép, elgyengül, és tudni fogod mit tégy. Ennyi. Igen.

2016. április 15., péntek

Platón #jóakilátás

         Hogy, foglaljam össze, mondta, és rákönyökölt az ablakpárkányra, mint aki várja a mesét, jár neki és jut is. Homályosan látta a körvonalait a férfinak, aki közeledett az erdei sétányon. Kifelé menet még ránézett az órájára, azután lecsavarta a termosztátot, és bezárta az ajtót. Ellenőrizte a kilincset, és megindult lefelé a lépcsőn. Tündéreket képzelt a sarokba, meg háromajtós szekrényeket, aztán ki sem akart mozdulni a szobából, amikor végül megjelentek. Mi járatban errefelé, senkinek nem lehet prófétája ebben az országban. Tilos? Nem. Csak nem lehet. Ne kérdezgess ennyit. Soha nem volt még ennyire felszabadult. Kitárta az ajtót, és figyelte a madarak mozgását. A tévében valami film ment a fekete anyagról, ami létezik, csak nem látható, pedig majdnem minden abból van. Hát ez csodás – gondolta. Nem tudott semmit a világról, és most már kiderült, hogy azt sem. Kitárta a szívét valakinek, aki nem volt az, aki, csak valaki a blokkról. Közel, közelebb, helyi érték. Hetvennégy. Mégiscsak annyi, a múltkor rosszul láttam. Be vagyok szorulva, az éjszaka beszorított, és a fogát villogtatja rám. Hol van a kapcsolat? Nyugalomban van, a szélén van, a személyes felügyeletemre bízták, és megkérték a közönséget, hogy ne hagyja cserben őket. Humánspecifikus, ez a szó járt ma egész nap a fejében. A legnehezebb jellemző, amit valaha megéltek a földön. Simán elmennél mellette, de nem tudsz nélküle élni, egyszer hozzád ért, és utána nélkülözhetetlen, kiegyensúlyozhatatlan, kifejezetten hiányozna, ha nem csengetne. Ma csak ilyen rövidet tudok. Láttál már ilyen? – kérdeztem, és ráálltam a pályára. Most gyorsabban keringsz, mint a Jupiter? – kérdezett vissza. Hét volt az új bűvös szám, azt mondogatta, és annak tulajdonított jelentőséget. Miért lett mégis kilenc? Nem számolta azt az eshetőséget, hogy a pohár nem elég, ide egy kancsó kell.

2016. április 14., csütörtök

Halványlila gőz #aranybetűk

         Szívesen lennék ott. Kivilágított hegyoldal, lampionok a sétány mellett, fúj a szél, de langyos. Kifehérítette a kendőket, és ráfeküdt a középső gerendára, az égboltot nézte, ami tiszta volt, csak a bárányfelhők jöttek-mentek rajta. Szellemes választ várt, de nem kapott, csak kicsit később jelent meg a verandán a férfi, egy nagy limonádéval a kezében, és odatette mellé a deszkára. Mi a célja a látogatásnak – kérdezte, miközben leült a fa tövébe, ami a ház mellett állt szorosan. Még magam sem döntöttem el, csak annyit tudok, hogy megláttam a citromokat az asztalon, és már csináltam is a limonádét, mindenhol ezt tanítják. Szívesen marasztalta volna, de nem akart puhának látszani, közben persze végig azon járt az esze, hogy milyen jó segge van ennek a váratlan vendégnek. Bocs, foglalkozási ártalom, a nadrágkészítés ezzel jár, folyton fenekeket nézegetek, ez a munkám. Kifejezetten fárasztó tud lenni, olyan, mint a csokoládégyárban, ahol nem tudsz már ránézni a csokira a harmadik napon. De most ez más volt, nem munka, ezért nem is akarta ezt hazudni, hogy csak a nadrág miatt van itt, sokkal inkább az érdekelte, miért nem jött el a nő tegnapelőtt este a találkára, miért, mi volt az ok, mert minden olyan simán ment, aztán meg kihátrál, és fel sem hívja. Nem volt rá igazi magyarázat, annyit tudott csak, hogy nem egy általános esetről van szó, inkább valami lánc nem engedi tovább ezt a dolgot. Nem akart pushy lenni, egyszerűen csak tudta, hogy ez a limonádé alkalom arra, hogy kiderítse, mi most az álláspont.
         Tutajokat fedezett fel a hegy mögött. Oda tekeredett be a folyó, ahol nem látszott, végül persze nem tudott nem oda kikötni. Tizenegyszer toppantott, a füléből akarta kirázni a vizet, és ugrált is a lábán hátha megindul, és újra hallani fog. Micsoda modortalanság – szólalt meg egy vékony hang mögötte, és meg volt győződve róla, hogy hallotta már ezt a hangot valamikor. Simán át tudta ugrani a rönköket, amik keresztbeálltak az úton, és figyelt a lába elé, miközben futásnak eredt, hogy utolérje az előtte haladó férfit. Kicsit messzinek tűnt, de végül beérte, és rátette a kezét a vállára, és fújtatott. Nagyon szexi – jegyezte meg a magas barna –, és kifejezettem jól áll neked a piros. A genyaság mire való vajon, az arra, hogy vicces, és közben átkarolta a fújtatógépet, és megjegyezte, hogy fel tudna most fújni vele egy gumimatracot. Az elsütött viccek összekötötték őket, néha azért vicceltek a saját kontójukra is, és az olyan megnyugtató volt, mert sérülékennyé tette őket egymás előtt. Az kicsoda? – mutatott rá egy nőre, miközben haladtak a város felé az erdei úton. Ő fontos, ő fontos nekünk, nekem. És mikor akarod neki megmondani? Még nem döntöttem el, valószínű nemsokára, csak még várok a megfelelő pillanatra, a nagyra. Tudod, miről beszélek. Nem. De, azt hiszem, tudom. Akarsz tanácsot? Nem. I’m fine.

2016. április 13., szerda

Félidő #ollé

Mindjárt világosodik, a tőzsdén felment a részvények ára, még néhány megjegyzés, és lehet lakkozni. Mire lennél kíváncsi? – kérdezte –, amire igen, azokat nem merem megkérdezni, félő, hogy zavaromban elröhögcsélném a számomra legfontosabb pillanatot. Ilyet nem tennék. Pipacsok, ezek lesznek a következő projekt, hogyan még nem tudom, de már ki van jelölve az út, talán mellette láttam ezeket a pipacsokat. Mire jutottam és mennyire közel, nagyon, soha nem voltam még ennyire közel, nagyjából tudok róla mindent, és ő is rólam, azt mondják, ebből most nem lehet baj. Én is így érzem. Van valami hír a macskáról? Igen, nagyon elégedett lett, a hátán fekszik, és azt mondogatja, ő megmondta, mit kellett ezen annyit izgulni. Örülök, úgy érzem ember felett teljesítettem, és odaát vagyok, a betűim vittek át, és persze a lélek, ami nem csak hálni jár belém. S végül, legyen itt egy tó, a közepén álljon egy vitorlás, mellette keringjen egy nagy hal, ne tudjuk róla, hogy a veszélyes fajtából vagy a szelíd palackorrú. Nézzünk úgy, mint tíz évesen, azután tegyük le a mutatópálcát, és gondoljunk egy számot, adjunk hozzá huszonkettőt, aztán osszuk el.

2016. április 12., kedd

Ez hanyadik? #sokadik

         Teljesen tévedés, hogy én csak itt írogatnék, és malmozok. Szulejmán nem hagy nyugodni, mi végre kering itt körülöttem, és csinál úgy, mintha észre sem venne. Azt kérte, hagyjam békén, és én azt tettem, de ő csak egyre sorolja, hogy mik a sérelmei, magyarázza azt, ami vele történt, egy szemszögből, anélkül, hogy belevenne engem is a történetébe. Értem, a dolgok úgy vannak, és nem máshogy, mert nem létezik a máshogy, de közben meg kiteríti a plédet, és hozza a piknik kosarat, és paskolja maga mellett a földet, hogy üljek oda mellé, mit kéretem magam. Érthetetlen a helyzet, kétértelműség, összecsap, melyiknek higgyek? Melyik az igazi? Melyikért nem jár a tasli? Mert a tasli jön, mert jól csináltam, vagy, mert rosszul, a feltételes reflex nem lebecsülendő. Hétszeres szorzóban gondolkozom, kifejezetten kicsinál a gondolat, hogy mennyire nem tudok semmit a világról, rá kellett jönnöm, hogy az általánosság nem az, amibe bele tudok gondolni. Tanuld meg, hogyan vannak a dolgok – mondta –, tudjál róla, hogy az ideális és a reális nem fedi egymást, tudjál róla, hogy tudjad közelíteni a reálisat az ideálishoz. Terelgetni kell, mert különben beragad, és elszakállaskodik élete végéig, mozdulatlanul. Emlékszel arra a képre, kicsit megdöbbentem azon az érzésen, amit érzett, terhet érzett, az övét, acélhuzalokat áthúzódni a testén, megfeszítést, ilyeneket. Ebben nincs más szerep, mint megérteni, a többire, képtelenség vállalkozni. Ez az ő harca. Miért írok róla megint, a teljes foglalkoztatottság miatt, teljesen foglalkoztatni kell engem, pedig dehogyis. Szimpla összeadás és kivonás az egész, nem megy messzebbre. Nem várom el tőle, az kegyetlenség lenne a részemről. Szeretnék másról írni, és másra gondolni, szeretném úgy tudni, hogy van alternatíva, hogy nem egy, hanem több is. A kötött pálya kényelem, de egyben veszély is. Kifigyelni a kifigyelhetetlent, az újító viselkedést, amivel magyarázható a változás, észrevétlenül, buszsávból, szolidan besasszézni oldalról, és emelni a poharat a köszöntésnél, gratulálni a díjaknak, megkérdezni, hogy vannak a gyerekek. Kapcsolódni ahhoz, amihez, csak látszólag eddig, kiszemelni a tehetségeket, és ápolni őket, tudni róluk, megadni neki azt, amire szükségük van. Milyen nehéz már ez, már-már utópisztikus elképzelés egy olyan világban, amiben minden a pillanatnyira épül, és közben, mögé nem került semmi, mert az építőkockák eltűntek, és senki sem tudja előteremteni őket újra. Kevés is elég az elején, csak álldogálni néha, és nézni, ahogyan összefűzi önmagát a gép, tudja a dolgát, kódol, dekódol, szintetizál. Nagy munkában van, és nem hibázhat, vagy ha igen, annak senki sem örül igazán, csak a gond van vele, az eltérő megismerése feladat, és kíváncsinak kell lenni a világra és önmagunkra.
Mi a végszó. Szükség van a reményre, a reményt belélegezzük, és nem lélegezzük ki. Beépül.

2016. április 11., hétfő

Micsoda #becsúszás

         Kulcsok hevernek a földön szerteszét. Simán átlépnék felettük, de már megszoktam, hogy minden kulcsot össze kell szedni. Szemelvények a szemem előtt, végtelen mezőnyi, és ha hunyorítok, kirajzolódik belőlük egy szőlőfürt. A szemek egymás közelében, kis csomókban sorakoznak rajta, és minden szépen körüljárható. Egyszer volt egy esetem, amit senkivel nem szeretnék megosztani, annyit mondhatok, hogy az a valószínűség, hogy az bekövetkezzen, nem is létezett, legalábbis az én valóságomban nem. Kinek voltak mégis ezek benne a fejében, a másiknak, és semmi akadályát nem látta, hogy egy gombolyagot körbetekerjen a széken, amin jelen esetben én is ott ültem. Az észrevétlenségem oka annyi volt, hogy más voltam, mint ő, de ő úgy hitte, ugyanolyan vagyok. Ez a nehézség nem egyedülálló, hétmilliárd buborék gondol így, nap mint nap, miközben meggyőzően megverné a hazugságvizsgálót. Ez azért van, mert a hazugság vizsgálata a meggyőződéseken nem működik, hiszünk, sokan, sok mindent, el. Ma, festettem, lakkoztam, a telefonom mikrofonját, véletlenül, nem tudtam, hogy olyan kicsi, és azt sem, hogy van. Észrevétlenül lukaskodik a megfelelő helyen, és azzal, hogy nem láttalak bocs, megszűnt a kapcsolatom, vagyis a hangkapcsolatom. Persze egy szike azonnal megoldotta a kérdést, azonnal, miután már tudtam, hova kell szúrni. Hát nem minden ennyire bonyolult. De. Kíváncsi vagyok, most ez jött fel, hogy kíváncsi lettem. Az egysíkúságra is, meg a tetrisz-algoritmusra, és a süveges egér furcsa viselkedésére. Csőstül jön a baj, és a másik oldalon fogy az idő. Szívesen csevegnék még itt veled – mondta –, de nem fogok, mert mennem kell, szaladok, máshol leszek, nem itt. Miért hajol ilyen közel? Értetlenkedik, több éve talál ki forgatókönyveket a magyarázatomra. Honnan? Miért? Miért nem? A sorrend persze változik, attól függően, milyen ma a kedve. Kétméteresnek képzeli el magát, határozottnak és tettre késznek, de belül csupa szomorúság, nemleges a válasza önmagára, és szeretné, ha nem így lenne. Megmagyarázhatatlanul nem akar többé belemenni egy ilyen konfliktusba, ez csak az ő magyarázata, mert tulajdonképpen, azok után, ami vele történt, ez érthető. Szultánként élni nem olyan üdvözítő, mint amilyennek azt mások képzelik, egy korlátozott, kijelölt, egysíkú pálya, elvárásokkal, amelyeket természetesen mások várnak el. Belemenni, elfogadni, hottentottáéknál látszathatalommal bírni, nem olyan vicces játék, mint amilyennek látszik. Hova? Hova? Szerkesztésben sem maradhatok el, a színek pompáznak, és egy olyan pálya rajzolódik ki a szemem előtt, amire mindig is vágytam, és amire felkészültem. Legalábbis így hiszem, és megverném ebben a pillanatban a hazugságvizsgálót. Puszi.

2016. április 10., vasárnap

Trükk #hüpphüpp

         Haladás. Én. Döntetlen. Úgy tűnik, kiszabadulok, a valószínűség számítást is számításba véve, ennek egy hete még esélye sem volt. A minden összejött, minden értelemben igaz. Említettem, hogy úgy érzem magam, mintha, egy egymilliméter átmérőjű habzsákból nyomtak volna ki. Könnyedén suhanok, miközben ezen a csatornán, látszólag nem vezet út a szabadba, de azután mégis, mert lehet az tudni – mondja máris, miután rátette a mancsát a kezemre, és megnyugtatóan dorombol. Persze rájöttem, hogy sokáig összetévesztettem valakivel, az hittem ő az, és én voltam, de tisztázódtak ezek a félreértések, és tudható, hogy az nem tekinthető jelenlétnek, amit ott tapasztaltam. Mi van a közelben? Szép puha takaró, hófehér és nem szőrös, már jönnek is, és terítik rá az újabb rétegeket. Ma, amikor alatta feküdtem, kérdeztem, mi az, ami előnyös egy ilyen kapcsolatban, és hosszas gondolkodás után sem tudott olyat mondani, amivel meg tudtam volna győzni magam a partraszállásról. Hogy miért kell most ezzel foglalkozni, mert itt van az ideje, eljött és kedvező, és örülni fogsz a végén, most pedig bele kell hajolni a finish line-ba, mert szükséges. Azt jósolta, kétszer hat órahossza kell még ide, akkor azt beletesszük, és megnézzük a játék kedvéért, hogy igaza volt e. Mindig igaza van és ez jó, abszolút értékben véve. Helyes a bajusza, annak a macskának, nem gondolod? Még nem gondolkoztam erről igazából, amikor elképzeltem, mi lehet a totemállatom, sosem gondoltam, hogy egy óriásmacska az. Különösképpen a mancsai megkapóak, hatalmasak, tappancsok a köbön, ahogyan kedélyesen meglapogatja vele a fejed, és érdeklődik a hogyléted felől. Ennyi mára? Igen, ennyi.

2016. április 9., szombat

Hullámhossz #LambdaVoltajeleAzoviban

         Hulahoppkarikák újfent. Pirosak, kékek, sárgák, zöldek és lilák. Sevilla jutott eszébe, meg a borbély, aztán meg az, hogy nem ismeri sem Sevillát, sem a borbélyt. Hirtelen közelebb ment, és benyilallt az oldala, azért csak haladjunk tovább, nem történt semmi, ami nem igaz, de könnyebb úgy gondolni rá, hogy az igaz. Integetett neki a másik oldalról, és mosolygott, a szemei, mint két szemafor világítottak, megint a macska volt az, a mancsaival még tapsolt is, hogy mutassa, mennyire odavan azért a gondolatért, hogy újra találkozhatnak. A négysávos úton csak néha haladt el egy-egy autó, a lábát letette az aszfaltra, és elindult az óriás macska felé. Mi sül ki ebből, kérdezte magát, nem azért, csak tudni akarta, hogy mit keres majd ennek az oroszlánméretű házimacskának a mancsai között. Mert amikor átért, a macska megölelgette, a feje belefúródott a nyaka alatti szőrbe, és nagyon hosszú volt, és alig kapott levegőt, de gyorsan elengedte a nagy puha gombóc, és betessékelte a teraszra, ahol már meg volt terítve az asztal. Kicsit elbizonytalanodott, hogy kié ez a sok szék, még csak ő volt ott, meg a macska. Biztosan neve is van ennek a macskának, odafordult, és megköszörülte a torkát, hogy megkérdezze – Bocsásd meg az udvariatlanságomat, itt vagyok már két napja, de elfelejtettem megkérdezni a nevedet. – Sigmund vagyok – mondta –, Sigmund Freud. –You gotta be kidding me – mondta. Absolutely not! – felelte. Leült a legközelebbi székre, és maga elé tett egy poharat, végül egy üveget húzott meg, és kortyolta be hangosan a palack tartalmát. Gyülekezni kezdtek a teraszon a vendégek, mindenki odaköszönt neki, ő pedig visszaköszönt. Ki kell derítenem, mi folyik itt – gondolta –, de addig is kiélvezem a társaságot, megtudom, kik ezek az emberek, itt, az út másik oldalán. Kicsit zaklatott volt ez a nap, nyakig benne volt egy munkában, ami egyre jobban úgy tűnt sínen van, azután egyik pillanatról a másikra, egy forgószélben találta magát, ami, itt tette le az út szélén, és most, itt áll ezek között a barátságos emberek között a teraszon, és csilingelnek a poharak és megy a duruzsolás, és azt sem tudja, ő kicsoda. Sigmund Freudról már nem is szeretne említést tenni, aki épp most ütögette meg egy nagy ezüstvillával a poharát, és szóra emelkedett. Az volt magáról az elképzelése, hogy roppant jól tűri a kétértelműséget, és stresszhelyzetekben is helytáll. Úgy tűnt, a határ azért létezik, kicsit aggódott, mert a valóság elkezdett lefejtődni a húsáról, és most úgy érezte, a kínosság felismerhető az arcán, vagyis megjelent. A szörpök a hátsó asztalon vannak, jelentette be Sigmund, és a csíkos szívószálakra is felhívta a vendégek figyelmét. Mire számítottam – kérdezte magától –, mit fog bejelenteni? Bármit, most bármit el tudott képzelni, és ennek az ellenkezőjét is. Kioldotta a cipőfűzőjét, és kibújt a cipőjéből, azután rámászott a gumiasztalra és ugrálni kezdett a trambulinon. A vendégek közül, csatlakoztak néhányan, egy zenekar is játszani kezdett. Hivatalosan is elkezdődött a parti.

2016. április 8., péntek

Paszuly #szignifikáns

         Gusztáv bement a pékhez, és kért két brióst a felső polcról. A közepesekre mutatott rá, azokat szerette volna megtölteni jégkrémmel, és felszolgálni a különleges vendégnek, akit este várt vacsorára. Már régóta készült a nagy estére, bejelentenivalója volt, és erre az alkalomra kitisztítatta a zakóját, és ropogósra keményített egy fehér inget. A nagy napra már nagyon régen várt, kifejezetten ide írt egy beszédet, amit úgy gondolt, ha elmond, a világ megrendül, megmozdul a föld a Rigó utca ötvennégy szám alatt, és csillámpor hullik az égből. A hatás végett nem aggódott, inkább a vacsoramenü aggasztotta, hogy friss legyen és forró, úgy tudta, hogy vendége válogatós, nem szereti a hányaveti kiszolgálást. Szívesen emlékezett vissza azokra az időkre, amikor csak a vitrin előtt bámulta ezt a nőt, csak annyit tudott róla, hogy fontos neki, és nem szeretné, ha rosszul sülne el az első találkozásuk. Végül, ez egy véletlennek volt köszönhető, mert hiába erőlködött, soha nem tudott belefutni az aulában, míg végül a piacon, a halas pultnál találkozott vele össze, hétvégén. Helyes kis ruhában volt, de nem ez tűnt fel neki, hanem a szatyrából kiálló póréhagyma és őzlábgomba. A nő a halak között válogatott, és végül a durbincsok mellett döntött. Rámosolygott, és megkérdezte tőle, mi lesz ebből, a nő kicsit zavarba jött, de nem a kérdéstől, inkább a közvetlenségtől. A szabályszerűség, amit az utóbbi időben bevezetett a mindennapjaiba, hogy nem mond nemet mindenre, és nem fog gyanút mindentől. Ez egy pórés gombamártás lesz, a halak pedig alatta frissen ropogósra sütve. A nő nem tudhatta, hogy a férfi ismeri, nem közvetlenül, de érzésre személyesen. Érezte a szándékot, de nem tudta beazonosítani, ezért a sorsra bízta a továbbiakat. A férfi, régen meg szerette volna kóstolni a nő főztjét, most itt az alkalom, meghívatja magát ebédre. A nő beleborzongott ennyi hirtelenségbe, aztán igent mondott, legyen ott 5 órára, és hozzon néhány üveg rozé bort is. A címet felírta a férfi tojástartójára. Őrültség – gondolta, azután vett egy üveg balzsamecetet, és elindult hazafelé.
         Ez alkalommal a nő volt hivatalos vacsorára, a múlt alkalommal minden simán ment, nem voltak egyedül, a barátai is ott ültek az asztalnál, a borok megválasztása jó ízlésre utalt. Senki nem értette, hogy kerül egy idegen az asztalhoz, a nő intett, ne is kérdezzék, a program része, egy másodperc töredéke alatt döntött, ne kérdezzék miért, reméli, nem valami késes gyilkost szedett össze a piacon. Végül a férfi kellemes társaságnak bizonyult, és a menü elfogyasztása közben ugyanúgy boldog lett, mint a többiek. Megköszönte a vendéglátást, és távozáskor meghívta a társaságot vacsorára. A nő bólintott, a többiek elfogadóan követték a döntését, aztán, amikor bezárult az ajtó, az egyikük felcsattant, hogy mi volt ez. Rulett, az volt. Élő rulett – mondta, és felhörpintette a maradék borát.

2016. április 7., csütörtök

Öt, négy, három… #effpróba

         Hold. Négy betű látótávolságra. Ne zavarjon meg a mérete, nem akkora, csak látszólag. Mi történt? Kimondhatatlan, mert még nem tudom igazán. Talán a félutat elhagytam, már csak annyi van hátra, hogy berántson a bolygó a légkörbe. Piros sapkában volt megint, ezt szerette a legjobban, megállapította, hogy kicsit ferde, és nem is fog kiegyenesedni. Égett az alkarja, és egy kicsit a háta is, de nem törődött vele, csak úgy oda sem figyelve pengette a húrokat, egyiket a másik után. Ki van az ajtó mögött? Kidugta a fejét, és rávigyorgott, rettentően elégedett volt magával, hogy észrevette a lépések zaját. Már vártalak – mondta, és szélesre tárta a kaput, ami ebben a pillanatban egy hatalmas kétszárnyas monstrummá változott. Kitekeredett a keze, miközben a kiflije után kapott, aminek a végét már elmajszolta, végül hagyta a Földön, majd szerez valahonnan másikat. Szivarszobához hasonlított az előtér, plafonig érő könyvespolcok borították a falakat, ébenfa asztal az egyik oldalon, veretes székkarfa nyúlt be a térbe a másikon. Sokat utaztál? – kérdezte tőle, és tényleg nem volt nyomulós, de valahogy nem tudta hova tenni ezt a lényt, aki, úgy tűnt, folyamatosan mosolyog, akkor is, amikor nem. Azt hiszem – motyogta az orra alá, és szétnézett, hátha van a közelben valami, amivel a kiflit helyettesíthetné. Lerakjuk a bőröndödet, megmutatom a szobád, a tengerre néz, ahogyan kérted, és van egy szekrény tele ásványvízzel. Ennyi volt a listán, a többit csak úgy megsejtettük. Egy pillanat múlva befordultak a szoba végén egy homályos folyosóra, ahol elkapta a vendéglátó mögött húzódó, puha szürke kötelet, és belekapaszkodott. Az a farkam – jegyezte meg az óriás macska, és az elkerekedett szemeket teljes természetességgel konstatálta, a vendég, hirtelen elengedte, és annyit mondott, - Bocs, ezt még szoknom kell, úgy értem, a félhomályt. Elértek egy ajtóhoz, amin nem volt kulcslyuk. Innen már menni fog, az ajtó csak téged enged be, és azt, akit te engedsz be. Ha bármiben hiányt szenvednél, csak telefonálj, és megoldjuk. Este nyolckor pedig, hivatalos vagy a fogadásra, amit az érkezésed tiszteletére adunk. Csupa nagybetűvel volt felírva, hogy köszöntjük azokat, akik ma érkeztek, különös tekintettel rád. Szokatlan volt a környezet, a zsebéből előtúrt egy papír fecnit, széthajtogatta és beütötte a kódot az ajtón, ami kinyílt, és egy fényes szobabelső tárult elé. Tágas nappalival, egy erkéllyel, és kilátással a napozóra. Behúzta a bőröndjét, és lehuppant az egyik fotelba. Kell egy kis idő, amíg átállok – gondolta –, a dimenzió-eltolódás mindig gondot okoz – hümmögött, aztán be kellett ismernie, hogy még életében nem volt dolga dimenzió-eltolódással. Belégzés, kilégzés. Maradjunk az alapoknál, amíg akklimatizálódunk, így próbálta meg elütni az időt. Reménykedett, hogy a következő géppel megérkezik a tudata is, mert a diplomáciai érzékéhez erre szüksége van, tudta. Mikor érkeznek a többiek? Hol van egyáltalán? Hova kellene a többieknek is megérkezniük? Aztán eszébe jutott az álma, az óriási teleszkópról, ami a kezében lett óriási, és amelyiket akkoriban még használni sem tudott, most meg itt van, a teleszkóp másik végén.

2016. április 6., szerda

Toll #saját

         Szokástól eltérő mozdulatok, kitekeredett szavak, mélységek, citromfacsaró csöpögtető berendezések. Mire kell figyelni? Mindenre, kivéve, amire nem kell. Mindent tudsz, akkor hajrá. Mit találtam? Van itt valami a szemem előtt, amiről tudom, hogy fontos, kicsinek látszik, de közben nagy, vagyis jelentős. Eltérően a többi kicsitől, nem jelentkezik, nem tulajdonít magának nagyobb jelentőséget, csak van. Jelen. Hibákra épül a sokaság, és ha nem veszik észre, túlnő, és bedől, a pisai, helyesebben a bábel. Miért nem lehet meghatározni a kiindulópontot? Nagyon régen volt. A feltárására meg kellene interjúvolni sokakat, olyanokat, akik már nem élnek, mert olyanokra lennénk kíváncsiak, hogy milyen kalapot viselt, merre nézett, hogyan lélegzett, miért kellett sietnie. Persze leteszünk róla, túl sokat kérünk, amikor még azt sem tudjuk, kinek szólunk, szép ruhát veszünk, letöröljük az izzadt tenyerünket, és elhatározzuk, belépünk azon az ajtón. Visszanézünk, milyen szám van az ajtóra írva, hetvennégyes, nem is, hetvenötös. Légy szíves, döntsd már el. Kifelejtettem valamit, a Széna téren történt, és kis vonatokat cipelt a szatyrában, és már alig várta, hogy kipakoljon. Semmilyen ötlete nem volt hétvégére, és mikor meglátta a platánfákat a sarkon, befordult a jobboldali utcába, és eltűnt a kék kerítés mögött. A kulcsok a táskája mélyén voltak, a szatyrot a lába közé szorította, miközben mélyen a táskában matatott. Szép kis bugyor volt, mindenféle eszközzel, amire szüksége lehetett, ha kitör a harmadik világháború. A kulcs is ott volt, bement. Kilincseket látott, és belekapaszkodott az egyikbe. A terasz tágas volt, és egy óriási függőkertre nézett. Kiült egy székre, és maga elé húzta a kávéját, jobb oldalon a füzete, rajta pedig a tolla hevert. Nézte a tollat, és tudta, hogy előbb-utóbb hozzá kell nyúlnia, és belekezdenie a munkába. Nem volt összefüggés a dolgok között, a dolgok egymástól függetlenül lógtak a kertben, egymás mellett, oszlopokban, szépen megfértek, de ez mégsem járta, hiszen a függés lett volna a cél, amiért ideguggolt, ezekkel szembe. Belekortyolt a kávéjába, és járt az agya, de néha teljesen elkalandozott, nem volt valami nagy szám most a koncentrálásban. Az okot próbálta kitalálni, hogy mi lehet, hogy lehet, eltévedt a nagy hajrában, és nem látja a részletet, ami az összképért felel. Sima, könnyed átmenet, két végpont között, és az egyik azért felel, hogy a másik létezhessen. Mi van a közelemben, hogy ez ösztön volt, olyan, mint egy hurkapálca, amelyre könnyedén, felhőként tapad a cukor. Egy gyűjtőelv, a lényeg a jóság, amely erről a tőről fakad, és megsokszorozódik, elterjed és fertőz. Ez az esszenciája ennek a programnak, a dominó elv, ahogyan összegyűlnek, és nem tudnak, nem jók lenni. Minden arra mutat, hogy ez az, ami különlegessé teszi őket, a többi létezik, születéstől fogva övék, a temperamentumtól függetlenül, szépen simán kialakul, fejlődik, megáll, újra fejlődik, és állandóan létezik, elengedhetetlen, csak az elveszettségre utal a nem létezése, olyanra, amire figyelni kell, mert a hiátus jel. Ott kell tenni, nem ott, ahol nincs. A turbina megoldja, mert befogja a jót a többi jó közé, kiteszi a csípős szabadlevegőnek, és ezáltal életre kel, kipirosodik, és nevet, mert élvezi a létezést, és nem tartja tehernek többé.

2016. április 5., kedd

Huszonhétfok #piszkésjoghurt

         Volt egy állapot, amibe belekerült. Meghatározhatatlan elsőre. Kérdezték, hogy milyen érzés, de nem tudta megmondani. Figyelmesen végigolvasta az instrukciókat, és gyűjteni kezdte hozzá az adatot. A dossziék ott tornyosultak az asztalán, arra vártak, hogy beléjük nézzen. Kis spirálokat látott a betűk helyett, és szívesen kiszállt volna, pedig már alaposan beevezett a tó közepére. Nem vicces – szólalt meg a hang a dossziék mögül. Mi nem vicces – kérdezett vissza. Az, hogy ilyen körülmények között kell előrehaladni. Emlékszel az öngyújtóra? A kabala öngyújtóra? Igen. Miután elrontotta, összekötözött kézzel kellett a manővert végrehajtani. Igen. Ez az. Megesik. A lényeg, hogy a fókuszt ne veszítsd el. Sima kavicsokat halmozott egymásra, különféle színűeket, és a tetejére rábiggyesztett egy celluxot. Amint kilépett az ajtón a szabadlevegőre, egyből minden könnyebbnek tűnt. A napok fogytak, és úgy toszogatta előre milliméterenként a feladatokat, mint egy csiga. Megtáltosodásért imádkozott, és marékszámra szedte a vitaminokat. Bízott abban, ami mindig bekövetkezik ilyenkor, a fellélegzés pedig, valami olyannak köszönhető, amire sosem számít előre. Ilyen gondolatokkal a fejében indult útnak, és tudta, hogy körülbelül 20 percre van a céltól, tehát, ha vánszorog, akkor is célba fog érni még ma. Voltak ezek az időszakok, vagonpakolásnak nevezte, mert emberpróbáló volt.
         Szívesen gondolt a színházra, arra a pillanatra, amikor felmegy a függöny, és a színészek játszani kezdenek. Ilyenkor még semmit sem lehet tudni, csak a remény van, hogy nem lesz csalódás az egész. A közepéig eljutni, csak akkor élvezetes, ha nem terhelik meg a történetet igazsággal, hiszen ki szeretne a szomszéd utcából látni egy jelenetet, éppen azért nem ment ma sem arra, hogy elkerülje a kínos részleteket. Aztán elmész, és iszol egy kávét a szünetben. Nagy a kísértés, hogy elmenj a darab közepén, mert már úgyis mindegy, ebből már lehet következtetni, de hirtelen arra jutsz, hogy a finálét, nem fogod nem megvárni. Legfeljebb majd kompenzálod magad hazafelé, és most még a klausztrofóbiások védelmében nem is szóltam. Túlgondolkozás, az élvezetek kivétele a mindennapokból, a terminátori veszély-feltérképezés, a részletekbe menés, a megszólalásig visszafojtott levegő, monkaflúgosnyomozó. Hol van a határ, amikor a közel még nincs túl távol, és a piros bicikliért oda lehet lépni, felülni rá, és elhajtani? A szolgálatkészségnek van-e határa, és a parancsvégrehajtásnak. Nem tudod, miért időzök itt annyit, de érzem, hogy fontos ez a téma, a gondolkodás határait keresem, hogy működjön velem együtt, mit kell kikapcsolni, és mit kell finomhangolni hozzá. A söntésben, a minap csak ültem egy asztalnál, és ott keringett körülöttem, és aztán lecsapott és hadart valamit, érthetetlenül, és nem volt összefüggés benne, és akkor csak sejtettem, hogy abbahagyta a gondolkodást, de nem tudtam, hogy örökre. A fájdalom, ami körülveszi, akkora, hogy nem tud tőle tisztán látni, kifejezetten elveszett ebben a nagy teljesítésben. Nem vádolom, mert amit vállalt, teljesíthetetlen. Hamar kikerültem onnan, mert senki nem szeretett volna bonyolulttal foglalkozni. Kifogásolni is elfáradtak, és annyira tartják maguk elé a pajzsot, hogy nem érnek rá leülni, és megnézni, hogy valójában mi is a helyzet?
         Na, jó, legyen végszó, mégsem búcsúzhatok a naplómtól egy ilyen szomorú felfedezéssel. Valahogy változtatni kellett, és akartam, hogy ne csak játékból. Hazudnék, ha azt mondanám, tudtam mire vállalkozom. Műtét közben lepődtem meg, hogy az átalakulás kellemes oldala, csak a platókon jelentkezik, az úgynevezett út egyes szakaszai pedig, lehetetlenek. A videojáték lényege, hogy közben mindenféle erőnövelőt szerzel, összebarátkozol, megtartod a kapcsolatot, különbséget tudsz tenni jó és rossz között. Ez négydimenzióban is így van, csak, amiről nem szól az írás, hogy a saját agyad a legnagyobb ellenfeled. Visszafordul, ellenáll, kitrükköz, alkalmazkodik, behódol, irányt téveszt, megmakacsolja magát. Képes eléd vasfüggönyt rántani egy pillanat alatt, és rámutatni valaki másra, mint okozóra. Ki van ez találva. Aztán, kezded kitanulni az újat. Mindent fordítva csinálsz, akkor meg ott áll veled szemben a kultúra, a hiedelmeivel, meg a sztereotípiákkal, és úgy érzed, kocsonyában úszol, és igyekszel nem elfelejteni, amiért indultál. A három próba, nem vicc, a fele lány és a királyság olyasmik, amiért csak kevesek indulnak el, és még kevesebben érnek célba. Az összes sejt átalakul, összerázódnak, eltűnnek, és a helyükbe újak teremnek. Ahogy, a nagy könyvben meg van írva.

2016. április 4., hétfő

Enyhe este #bastille

         Szoprán volt a nő, a férfi meg bariton. Kicsit maradtak csak a társaságban, menniük kellett, várta őket a munka. Szerették azt a pillanatot, amikor felment a függöny, és elkezdődött az előadás. Nem mindig énekeltek ugyanabban a darabban, és néha össze kellett hangolni a napirendjüket, hogy maradjon idő egymásra is. A nő olvasni szeretett és táblajátékokat játszani. Ami kicsit meglepte a férfit, hogy a nő rajongott az akciófilmekért, és nem lehetett erről a szokásáról akkor sem lebeszélni, ha a rajongói, nem tudták ezt elhelyezni az ízléspreferenciájukban. Kinyitotta az ablakot, hogy levegőt engedjen be, és leült a fotelba, amire rásütött a nap. Programok jártak a fejében, amikre szívesen elmenne, látta, hogy nyílt egy új fine dining hely a Dob utcában, és szívesen végigette volna ott az étlapot. Volt egy kávézó még, amit kinézett, és egy falmászó hely, színes fogantyúkkal, oda vágyott azonnalra. Hevedereken járt az esze, meg köteleken, amiken himbálózott, de csak játékból. Felhúzta maga alá a lábát, és tárcsázott egy számot. A másik oldalon kicsengett, majd beleszólt az ismerős bariton hang. Homárokról beszélgettek, meg oktopuszokról, összebeszéltek a hétvégével kapcsolatban, és eldöntötték, hogy kilátogatnak a félszigetre, és mennek egy kört a vitorláson. Pihentető volt ezt tudni, nem kellett aggódni semmivel kapcsolatban. A közeli hírek sem aggasztották már, nagyon fura volt a helyzet, mégis stabil. A hevederek megint feljöttek a közbeszédben, de csak annyiban kellett róluk beszélni, hogy végül mennyire lesz szükség majd a biztonsághoz. Kit enged majd közel önmagához, ahhoz, hogy ne maradjon egyedül, de bízni tudjon a közellévőben. Nem akart túl sokáig itt maradni, ismerte azt a lányt, akihez nem lehetett közel menni, olyan védelmet húzott fel önmaga köré, hogy a Bastille is megirigyelhette volna. Ami miatt mégsem adta fel ennek a falnak a vizsgálatát, az, az anyaga volt, vagy inkább a keletkezése. Nem lehetett meghatározni elsőre, látszólag átlátszó volt, semmi különös, mintha ott sem lenne. Kitértél előle, mert érezted, hogy van ott valami, de mindaddig, amíg oda nem merészkedtél, nem tudhattad, hogy ez egy atom biztos bunker fala, automata védelmi mechanizmussal, túlpörgetett szemekkel, kifeszített vitorlákkal, villámháborúra berendezkedve. Miután beindult, leadta a védelmi reakciót, és olyan gyorsan eltűnt, hogy azt hihetted, soha nem is létezett. Sima ügy – gondolta, amikor elindult hazafelé, és semmiféle akadály, nem látszott a közelben. Az úton összetalálkozott azokkal, akikről azt hitte, már régen nincsenek a városban, odaköszönt a hentesnek, kitolta a bringát a tárolóból, és letörölte róla a festéket, amivel álcázni próbálták eddig. Felült rá, és hazakerekezett.

2016. április 3., vasárnap

Vasárnap reggeli kávé #látszólagtörékeny

          Szokatlan volt minden, ami körülvette. Kis köröket rajzolt a homokba, és elsimította a tenyerével őket, aztán vonalakat húzott, hogy azok is elsimuljanak a keze alatt. A másik nem értette mit csinál, és ami a legfeltűnőbb volt, hogy nem is szándékozott megérteni. Hümmögött, mintha figyelne, de csak annyit koncentrált, amivel vonalban maradhatott, ha felmerült volna kérdés a másik oldalon. Széthúzta a függönyt, és kitette a cserepeket az ablakba, arra gondolt a fény iránya változik, és ha nem is lesz mindig jó itt, az idő nagy részében megfelel majd ez a hely a növényeknek. Helyesbített a tegnapi elképzelésén, és igazán közel került a megoldáshoz, a válla is sokkal jobban volt. Kérsz egy kávét? – kérdezte tőle barátságosan a másik, ő bólintott, és örült annak, hogy újabb lazítási lehetőség van kilátásban. Azt gondolta, ha innen egy éven át, mindennap úgy tehetne, ahogy jól esik neki, akkor sem lenne elég kipihennie az elmúlt időszak nehézségeit. Elővette a fiókból az egy pár csicseriborsót, és ráhelyezte az asztalra. Ki tudja, mi lesz ebből, mert olyan jelentéktelennek látszottak az asztallapon ezek a magok. Megfordította a cetlit, amin az állt „add water”. Levitte a magokat a kertbe, belenyomta a földbe és rálocsolt egy pohár vizet. Azon röhögött, hogy az égig érő paszuly fog itt állni reggelre, azután mászhat fel rajta, találkozhat az egyszemű óriással, és megszerezheti az aranytojást tojó tyúkot. Ez egyáltalán nem illett a lazító tervébe, különösen a paszulymászáshoz nem fűlött a foga, de ez nem volt egy túlgondolkozós időszak, ha paszuly, akkor mászik, és kész. Hajnalban már csikorgó hangokat hallott, rengeteget csavarozott álmában, és szűk réseken csusszant ki a szabadba. Mindig csak a munka – panaszkodott, miközben elmesélte az álmát a barátjának, aki jókat derült az új fejleményeken és szemszögeken, idézem – Ezer év alatt nem gondoltam volna erre. Simán átadta magát annak a gondolatnak, hogy nem kell többé erőlködnie, úgysem fogja előre kiszámítani ezeket a forgatókönyveket. Egyelőre megelégedett azzal, amire jutott, és feltérképezte a lehetőségeit, majd felpócolta a lábát, és megnézett egy mesét, amiben egy Michelin csillagból néhány év alatt három lett. Hogy érzem magam. Úgy, hogy a holdra való igyekezet, minden idegszálamat igénybe veszi, de nem is tudom ezt jobban körülírni, mint azzal, hogy a semmibe tekintésnél csak egy dolog nehezebb a holdat nézni, és tudván tudni, hogy oda eljutni lehetetlen. Elbagatellizálható olyanokkal, hogy, hogyha lenne ez, vagy lenne az, akkor megcsinálható, de az igazság, hogy ami naponta a szemünk elé tárul, valójában elérhetetlen szokásos módszerekkel. Hát erről szól majd az elkövetkezendő időszak, ezekről a szokástól eltérő eszközökről, érzésekről, reflexiókról. Puszi

2016. április 2., szombat

Szombat #sétaaparkban

          Szokatlan szemszöget talált, és elégedett lett. Már hetek óta kereste, mert volt egy megérzése, és úgy gondolta ezt igazolni fogja. Az igazságkeresés nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé, többek között azért, mert ilyenkor mindent be kellett engednie, és ez azzal járt, hogy saját hibákra is rábukkanhatott. De ez most elkerülhetetlen volt, odalépett a komódhoz és sorra elkezdte kihúzogatni a fiókokat. Mindegyikbe külön-külön belenézett, elidőzött a felületen, azután beletúrt a mélyébe. Előhúzott egy gyanúsabb részt, részleteiben vizsgálta meg, és ha úgy érezte ez kulcs lehet, feljegyezte. Mindenféle színű dolgok kerültek elő, voltak múltbéli tárgyak, amelyek emlékeztették megtörtént eseményekre. Így kelt, és így feküdt, éjszakára kihúzva hagyta a fiókot, reggel pedig első dolga volt belenézni, ott folytatta ahol abbahagyta. Piros sapkát viselt, kis pöttyök voltak a felhajtóján, azt hihette volna bárki, aki jobban megnézi, hogy ez egy kifordított gumilabda. Ő csak hidrogéntrendnek hívta, azt akarta ez jelenteni, hogy olyan gyorsasággal húzott önmagára bármit, ami a pillanat töredéke volt, nem lehetett túlgondolkozni a dolgot. A spontaneitást túlzásba lehet vinni? – kérdezte tőle a kis szeplős fiú, aki mellette állt mindvégig. Nem tudom. Még a közelében sem vagyok annak, ahogyan cselekedni kell vagy lehet, ily módon. A gyorsaságom nem érzékelhető, olyan kicsi az esélye a szinusz-koszinusz tétel bekövetkezésének, amit nem látunk, és még csak nem is érzékelünk. Már nézte a kezét miközben írt, nem kellett a távolba révednie, hogy bekapcsoljon a siklás a kockás papíron. Nagy levegőket vett, mialatt írt, és nem tudott másra gondolni csak arra, hogy honnan jöhetnek ezek a betűk, mi több ezek a többszörösen összetett mondatok. A tollat csak rá kellett helyeznie a papírra, és az elkezdett írni, a végén egy kéz fogta, amely egy törzshöz csatlakozott, és az pedig egészen az agyáig ért. Az agy küldte ezeket a jeleket, amelyek a papíron gyöngyszerű mondatokká álltak össze, üzenve az örökkévalóságnak.
         Pici volt az a hely, amelyre végül elég sokan összezsúfolódtak. Szombaton senki sem követelőzött, vagy sietett, nyugodtan választottak a kecskesajtból, és kivárták a sorukat a pultnál. A nő kicsit furcsán ébredt, a nyakában érezte az elmúlt három év fáradalmait, helyesebben úgy érezte, száz év telt el az elmúlt három évben. Ha megtanult valamit, az az, hogy látszólag az idő a legfontosabb tényező, de igazából nem, hanem a cselekedet méri itt a babérokat. Annak is egy fura formája, egy olyan tudat, amiben a belső is szerepet játszik, az ő szükségletei, állandó egyeztetés alatt, elismerten, kapcsolatban állva a külsővel, ami szintén fontosságban nem marad alul a belsővel szemben. Azt akarod mondani, hogy ezek folyton tárgyalnak, és érdekegyeztetnek? – kérdezte. Úgy értem, inkább hogy ugyanazok, csak nem tudják ezt, hogy egyedül ők ugyanazok, mások pedig mások, más külső-belső érdektárgyalásokkal. Valóban, a legközelebbi olvasztótégely, kell hozzá körülmény, hőfok és keverési sebesség, na meg hozzávalók. Szép simára keverjük, lehetőleg csomómentesre, hogy ne legyen fennakadás. 
         Rozettás volt a mennyezeti ablak, és felnézett rá, és azt szerette volna tudni, hogy nyitható-e. Mert nagyon szép volt, csak levegőtlen, túl párás és szűkös. Hideg kezével végigsimított a karján, és a nyaka oldalán állt meg, ami állandóan sajgott, lassan egy hónapja feküdte el, és azóta csak napokra múlt el a fájdalom. Kielemezetlen helyzet volt a háttérben, egy nyomás, ami miatt állandóan járt az agya, nem azt szerette volna tudni, hogy hogyan lehetne jól alápörkölni az ügy gazdáinak, inkább a megoldás érdekelte, amitől a vasmarok nem szorítja tovább. Az aktivista megmozdulások nem érdekelték, tudta, hogyha ráüvöltenek egymásra a felek, az soha nem működik, de a szép szó sem. Az érdekelte, hogyan vannak itt a dolgok, hogy nem marad el a hatás?

2016. április 1., péntek

Hat lépés távolság #hetedhétország

         Kétségkívül vannak hátrányai annak, ha valaki öntörvényű. A minap azt mondta, ha beszélgetnénk és ő megemlítené, hogy Kovács öntörvényű, a kultúra szerint ez azt jelentené, hogy Kovács halál fia. Azután még mondott néhány dolgot, például az öreg katonáról, meg egy kis csoportról, akik nem kevesebbre vállalkoznak, mint arra, hogy ők mondják meg a tutit. Végül beszélt a hallgatásról, arról, hogy jobb hallgatni, ha nem tudjuk mi történik, ülni és nézni, tudván tudva, hogy így nem érhet baj. Ezeket mondta, és közben nem volt harsány, néha-néha felröhögött, a saját viccén, és mi is röhögtünk, mert olyan volt, mint valami altató, szaladgált a hátadon a bizsergés, és semmi sem fenyegetett ebben a pillanatban. Szép estét kívánt, és gyorsan távozott a helyszínről, mert volt valami dolga, és nagyon izgatta, olyan izgatottá tette, hogy a kulcscsomóját rajta felejtette az asztalon, és csak otthon vette észre, hogy hiányzik. Végül nem esett pánikba, visszaült az autójába, és visszament az irodába. Ott már sötét volt, pénteken senki nem maradt tovább, így nem volt nyitva, a kulcscsomója, amivel be tudott volna jutni, az pedig bent hevert az asztalon. Odanyomta az orrát a vitrinhez, hátha mégis észlel bent mozgást. Nem igazán volt biztos benne, hogy ma hazajut, talán ha megtalálja a portást valahol. Kapcsolódni kell, ez volt az instrukció, amit nagyon sokszor megemlített már. Egyik nap rájött, hogyan kell ezt csinálni, kifeszítette a hegyezőt az asztalán, rákattintott a mellette lévő pókhálóra, és behelyezte a kártyát a megfelelő helyre. A háló ekkor világítani kezdett, életre kelt, fel-felvillant, szálai eltűntek, majd újabb szálak jelentek meg. Egy ponton arra gondolt, talán amit lát csak valami tünemény, igazából nem létezik, de gyorsan meggondolta magát, és kifejezetten rákoncentrált a történésekre. A szupererő nem olyan dolog, amit csak úgy be lehet fogni igába, rákiabálni sem lehet, sőt még arra sem lehet kérni, hogy legyen ott mindig. Egy dolgot tud, létezni folyamatosan, és elő lehet csalogatni szép szóval, sugárba fogni. És örülni neki, hogy van. Hullahopp karikákat mutattak fel, ezzel jelezték, hogy a partinak vége van. Miért is ne lehetne kitalálni valami folytatást, olyat, ami életben tartja ezt a happeninget mára. Végül mégis elkezdett összepakolni, ez olyan rituálé volt, amit kevesen tudtak megismerni igazán. Ő volt az, aki hiába várt arra, hogy kitegyék a táblákat, megmondják a teendőket, és hetedhét országra kihirdessék az eredményt. Már nem tudott mit mondani, mára elfáradt és örült a szünetnek. Szív alakú nyalókák kerültek elő a fészerből, azt sem lehetett tudni, hogy mikoriak, de ez láthatóan nem érdekelte a társaságot, szétkapkodták őket, és megszabadították a celofántól. A cukor körül forgott a diskurzus, hogy jó vagy nem jó, szeplőket okoz vagy aftákat, mindenkinek volt hozzá egy rossz szava. Majd egymásra öltötték a sötét rózsaszínű nyelvüket, és röhögtek azon, mennyire cuki lett egyszerre mindenki.

2016. március 31., csütörtök

Transzponálgatok #holdésnap

         A halhatatlanságról beszélgetett velem. Kicsit sem volt zavarban, amikor ezt a témát hozta fel, megnyugtatta a jelenlétem, hogy, nem fogom megítélni. Kis idő múlva felállt, és a szekrényhez sétált, kivett egy elemet az egyik polcról a könyvek mögül, és felém nyújtotta, ez jól jöhet, amikor majd jól jön, meglátod. Az, hogy nem létezik egyidejűleg két igazság, és az egyiknek mindig győzni kell a másik felett, ezt nevezik nemes egyszerűséggel csak, szívásnak. Amikor belekapaszkodsz egy fogantyúba, meg kell győződve lenned, annak stabilitásáról, hogy nem a levegőben lóg, csak úgy, sugározva a stabilitást, az íkút, de közben még csak nem is hallott a kötöttségekről, amelyeket mögötte feltételezel. Jól kell fogantyút választani, bízni kell önmagunkban, és a fogantyúban is, és azután, már csak annyi marad, hogy hirtelen ráfogjunk. Látszólag nem is gondolkozunk, csak megkaparintjuk, és bízunk és hiszünk. Mindenféle meggyőződés néha akadály lehet, mert mi van, ha elkerüljük ez által az újat, a változást, feltételezünk, kipellengérezünk, elítélünk, fejre állunk, mielőtt megtudnánk, ki van az ismeretlen oldalon. Azt mondta, ez felettébb veszélyes vállalkozás. Mert nagyon sok a bizonytalanság, és mert a tapasztalat az, hogy ne számítsak emberséges megmozdulásra. Tudom, hogy igaza van és keresem azt a dokkolót, amire ezt becsatolhatom, amivel az egész, egyszer csak működésbe lép. Kétségeim nincsenek, vagyok valaki, aki csinál valamit, cselekszik, és tudja ez a központi kérdés az egyedüli, ami foglalkoztatja. Kivel lenne ez egyértelműsíthető, hogy ugyanis nem egyszereplős ez a mulatság, több száz szereplő van a felszín alatt összekötve, egy vékony alig látható szálra vannak mindannyian összefűzve, és ő úgy érzi, vagy cselekszik, mint aki ezt a szálat mindvégig látja, és elszakítani nem akarja, vagy. Hogyan ne rontson ajtóstól a házba, hanem kopogjon, és engedjék be, mert tudják a jövevény ide jött, ide való, szükséges. Mi van a közelben? Szemek vannak, kicsit elfáradtak a nézésben, hisznek a szemüknek, kifárasztották az ellenfelet is, az, elment a plafonig, megmozgatott olyat is, amit nem lett volna szabad, nem játszanak szépen, nem tudnak, elragadta őket a hév, és a hályogtól semmit sem látnak, tapogatóznak és hadonásznak. A hullazsákokat azért hozták be a másik oldalon, mert félreértették mire megy ki a játék, ezért eltúlozták a színt, úgy vélik, jól csinálják, meggyőződésesek, nincs bennük a hibázás lehetősége, az eredmény előre eldöntetett. Persze ehhez nekem is van hozzáfűznivalóm, de csak szépen sorban, a teendők itt várnak, hevernek a lábam előtt, és sehol egy lélek, aki elvenné őket előlem.
         Szépen vagyunk – mondta a kis huszárkapitány, amikor lehajolt a leejtett tulipáncsokorért a földre. Most nem értem, mi a baj, addig, amíg nem voltam itt, kellettem, most pedig nem kellek? Az egyoldalúság szólt belőle, a hasznosság elve, nem akart különösebben semmit, csak bevette a kisasszonyt a látogatókörútjába. Előtte meglátogatta a vöröset, a feketével lakott, a barnák közül pedig sorsot húzott, kihez jut el a nap folyamán. Értetlenül állt az előtt, hogy nem látták szívesen, és ez volt a maximum, amit ki tudott hozni ebből az életből, az ő életéből. Kifejezetten nem tudni, milyen szándékok vannak a háttérben, lehet rájuk következtetni, de csak annyiban, ha hiszünk a megérzéseinknek. Számos példa van rá, hogy ez a cselekvéstípus bejön, vagyis csak ez jön be.