Platón #jóakilátás

         Hogy, foglaljam össze, mondta, és rákönyökölt az ablakpárkányra, mint aki várja a mesét, jár neki és jut is. Homályosan látta a körvonalait a férfinak, aki közeledett az erdei sétányon. Kifelé menet még ránézett az órájára, azután lecsavarta a termosztátot, és bezárta az ajtót. Ellenőrizte a kilincset, és megindult lefelé a lépcsőn. Tündéreket képzelt a sarokba, meg háromajtós szekrényeket, aztán ki sem akart mozdulni a szobából, amikor végül megjelentek. Mi járatban errefelé, senkinek nem lehet prófétája ebben az országban. Tilos? Nem. Csak nem lehet. Ne kérdezgess ennyit. Soha nem volt még ennyire felszabadult. Kitárta az ajtót, és figyelte a madarak mozgását. A tévében valami film ment a fekete anyagról, ami létezik, csak nem látható, pedig majdnem minden abból van. Hát ez csodás – gondolta. Nem tudott semmit a világról, és most már kiderült, hogy azt sem. Kitárta a szívét valakinek, aki nem volt az, aki, csak valaki a blokkról. Közel, közelebb, helyi érték. Hetvennégy. Mégiscsak annyi, a múltkor rosszul láttam. Be vagyok szorulva, az éjszaka beszorított, és a fogát villogtatja rám. Hol van a kapcsolat? Nyugalomban van, a szélén van, a személyes felügyeletemre bízták, és megkérték a közönséget, hogy ne hagyja cserben őket. Humánspecifikus, ez a szó járt ma egész nap a fejében. A legnehezebb jellemző, amit valaha megéltek a földön. Simán elmennél mellette, de nem tudsz nélküle élni, egyszer hozzád ért, és utána nélkülözhetetlen, kiegyensúlyozhatatlan, kifejezetten hiányozna, ha nem csengetne. Ma csak ilyen rövidet tudok. Láttál már ilyen? – kérdeztem, és ráálltam a pályára. Most gyorsabban keringsz, mint a Jupiter? – kérdezett vissza. Hét volt az új bűvös szám, azt mondogatta, és annak tulajdonított jelentőséget. Miért lett mégis kilenc? Nem számolta azt az eshetőséget, hogy a pohár nem elég, ide egy kancsó kell.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szokásostól eltérő #nincskétegyforma

Akkor mondok valamit. Mit mondasz? Tényleg nem kell elengedni a gyeplőt? Csak annyival vagyok előrébb, hogy semennyire nem félek és amikor rágondolok van bennem egy kis izgalom. Izgulok, hogy mi lesz belőle, hogy hova tegyem a kezem, zsebre teszem és lazán ráhelyezem a testsúlyomat a bal lábamra, azután a jobbra és így tovább. Szemléletes volt a tömeg és szétment az agyam a kis semmiségektől, amelyeknek komoly súlyt adtak és felfújták, és nem engedték ki. Mire véljem ezt a kegyetlenséget. Szépreményű emberek ámulnak a felfújt levegőn, kiengedik a kéziféket és beszívja őket a küllőtehén. Szépek és váratlanok, soha nem voltak ennyire közel az idegösszeomláshoz. Tizenketten kellenek az egészhez, ketten a főhelyen ülnek, a többiek annyiban mások, hogy bárhová ülhetnek nem változik az egyensúly. Miért nem beszélsz a lényegről? Még nem értem oda, csak szeretném kifújni magam mielőtt kikezdek a sorssal. Túl késő, a jövő már megkezdődött. Pöttyös legyen a kendő és ne toljátok ki a vonalon a s
További információk

Halványlila gőz #aranybetűk

         Szívesen lennék ott. Kivilágított hegyoldal, lampionok a sétány mellett, fúj a szél, de langyos. Kifehérítette a kendőket, és ráfeküdt a középső gerendára, az égboltot nézte, ami tiszta volt, csak a bárányfelhők jöttek-mentek rajta. Szellemes választ várt, de nem kapott, csak kicsit később jelent meg a verandán a férfi, egy nagy limonádéval a kezében, és odatette mellé a deszkára. Mi a célja a látogatásnak – kérdezte, miközben leült a fa tövébe, ami a ház mellett állt szorosan. Még magam sem döntöttem el, csak annyit tudok, hogy megláttam a citromokat az asztalon, és már csináltam is a limonádét, mindenhol ezt tanítják. Szívesen marasztalta volna, de nem akart puhának látszani, közben persze végig azon járt az esze, hogy milyen jó segge van ennek a váratlan vendégnek. Bocs, foglalkozási ártalom, a nadrágkészítés ezzel jár, folyton fenekeket nézegetek, ez a munkám. Kifejezetten fárasztó tud lenni, olyan, mint a csokoládégyárban, ahol nem tudsz már ránézni a csokira a harmadik
További információk

Melamin #piroskettes

         Bent ülök az irattár közepén, száll a por és az ének. Beleeresztem a kezem a kupac közepébe, és lapot húzok huszonegyre. A lift csenget, négyszázas, kitöltöm, aláírom, mehet a szkennerbe. Huszonhét év nagy idő, történelem, elévülés, aktualizálatlanul állni, ülni, fent. Ki ez? – kérdezik, nem tudom, baj van, lézerpont, és kergeti a macska, de nem ott van, hanem mögötte. Lezárás. Biztosan lezárja? Igen.           Napernyők, csak fordítva. Vagy én vagyok fordítva. Neki kell kezdeni végre, frissre volna igény, de most jön-e ez a kérdés. Persze mindig jön, ez amolyan automatikus, legbelülről, kifüggesztve, szemeláttára, füle hallatára. Eltérő, ezt mondta vagyis mondogatta, kifejezetten koncentrált arra, hogy a té betűt megnyomja. Nézte, és azt szerette volna megtudni, mi járatban van errefelé. Kész bolondokháza van itt, mint akihez öt percenként érkeznek. Hátra van még egy interjú, és aminek határideje is van. Akkor most mi legyen? Szeretnék kérdezni valamit. Elképzelhetőnek tart
További információk