2016. április 15., péntek

Platón #jóakilátás

         Hogy, foglaljam össze, mondta, és rákönyökölt az ablakpárkányra, mint aki várja a mesét, jár neki és jut is. Homályosan látta a körvonalait a férfinak, aki közeledett az erdei sétányon. Kifelé menet még ránézett az órájára, azután lecsavarta a termosztátot, és bezárta az ajtót. Ellenőrizte a kilincset, és megindult lefelé a lépcsőn. Tündéreket képzelt a sarokba, meg háromajtós szekrényeket, aztán ki sem akart mozdulni a szobából, amikor végül megjelentek. Mi járatban errefelé, senkinek nem lehet prófétája ebben az országban. Tilos? Nem. Csak nem lehet. Ne kérdezgess ennyit. Soha nem volt még ennyire felszabadult. Kitárta az ajtót, és figyelte a madarak mozgását. A tévében valami film ment a fekete anyagról, ami létezik, csak nem látható, pedig majdnem minden abból van. Hát ez csodás – gondolta. Nem tudott semmit a világról, és most már kiderült, hogy azt sem. Kitárta a szívét valakinek, aki nem volt az, aki, csak valaki a blokkról. Közel, közelebb, helyi érték. Hetvennégy. Mégiscsak annyi, a múltkor rosszul láttam. Be vagyok szorulva, az éjszaka beszorított, és a fogát villogtatja rám. Hol van a kapcsolat? Nyugalomban van, a szélén van, a személyes felügyeletemre bízták, és megkérték a közönséget, hogy ne hagyja cserben őket. Humánspecifikus, ez a szó járt ma egész nap a fejében. A legnehezebb jellemző, amit valaha megéltek a földön. Simán elmennél mellette, de nem tudsz nélküle élni, egyszer hozzád ért, és utána nélkülözhetetlen, kiegyensúlyozhatatlan, kifejezetten hiányozna, ha nem csengetne. Ma csak ilyen rövidet tudok. Láttál már ilyen? – kérdeztem, és ráálltam a pályára. Most gyorsabban keringsz, mint a Jupiter? – kérdezett vissza. Hét volt az új bűvös szám, azt mondogatta, és annak tulajdonított jelentőséget. Miért lett mégis kilenc? Nem számolta azt az eshetőséget, hogy a pohár nem elég, ide egy kancsó kell.