2016. április 10., vasárnap

Trükk #hüpphüpp

         Haladás. Én. Döntetlen. Úgy tűnik, kiszabadulok, a valószínűség számítást is számításba véve, ennek egy hete még esélye sem volt. A minden összejött, minden értelemben igaz. Említettem, hogy úgy érzem magam, mintha, egy egymilliméter átmérőjű habzsákból nyomtak volna ki. Könnyedén suhanok, miközben ezen a csatornán, látszólag nem vezet út a szabadba, de azután mégis, mert lehet az tudni – mondja máris, miután rátette a mancsát a kezemre, és megnyugtatóan dorombol. Persze rájöttem, hogy sokáig összetévesztettem valakivel, az hittem ő az, és én voltam, de tisztázódtak ezek a félreértések, és tudható, hogy az nem tekinthető jelenlétnek, amit ott tapasztaltam. Mi van a közelben? Szép puha takaró, hófehér és nem szőrös, már jönnek is, és terítik rá az újabb rétegeket. Ma, amikor alatta feküdtem, kérdeztem, mi az, ami előnyös egy ilyen kapcsolatban, és hosszas gondolkodás után sem tudott olyat mondani, amivel meg tudtam volna győzni magam a partraszállásról. Hogy miért kell most ezzel foglalkozni, mert itt van az ideje, eljött és kedvező, és örülni fogsz a végén, most pedig bele kell hajolni a finish line-ba, mert szükséges. Azt jósolta, kétszer hat órahossza kell még ide, akkor azt beletesszük, és megnézzük a játék kedvéért, hogy igaza volt e. Mindig igaza van és ez jó, abszolút értékben véve. Helyes a bajusza, annak a macskának, nem gondolod? Még nem gondolkoztam erről igazából, amikor elképzeltem, mi lehet a totemállatom, sosem gondoltam, hogy egy óriásmacska az. Különösképpen a mancsai megkapóak, hatalmasak, tappancsok a köbön, ahogyan kedélyesen meglapogatja vele a fejed, és érdeklődik a hogyléted felől. Ennyi mára? Igen, ennyi.