A nő, aki abszolvált az ötvenedik napon #ma #hurrá

         Szelektíven válogatott, a kisebbeket jobbra, a közepeseket balra. Szerinted elég lesz? – kérdezte tőle a barna, és hátradőlt a székében. A karfán nyugtatta a kezét, és közben egy dalt dúdolt, ami nagyon ismerős volt. Honnan ismerem én ezt? – kérdezte a másik, és szétnyitotta az ujjait, a tenyerére ragadt valami, és azt próbálta lerázni, nem túl nagy sikerrel. Miért vagy ennyire türelmetlen? Nem tudom, azt hittem, ezen már túl vagyunk, szerintem ezen már túl kellene lennünk. Talán. Talán nem. Semmit sem segít, ha üvöltözöl a rád ragadt celofánnal, de megvárom. Lenyugodott, aztán leült mellé, és feltette a lábát az asztalra. Szerinted van happy end a mifélénknek? Persze, csak nagyon sokat kell dolgozni rajta. Simán itt hagyhatnám az egészet, felülhetnék a következő repülőre, és olyan lenne, mintha soha nem is lettem volna itt. Ez nem igaz. Tényleg, ez nem igaz. Mi hiányozna? Azt hiszem, hiányozna a tél, meg a nyár és hiányoznának a betűim, amelyek könnyedén gördülnek ki a tollamból. De fontos ez, így sem olvas senki? De aki nem olvas, az magyar és ezért nem számít. Ez a legfontosabb, hogy tudjak szólni és érezni. Értem, vagy azt hiszem, hogy értem. Mire való az, ott a lábad mellett? Ez egy kapa, vagyis csak egy kapa volt, most akasztó, vagy amire csak használni akarom, az. Soroljam? Nem, nem szükséges. Milyen hatással volt rá? Semmilyen, éppen csak megérezte, hogy jövök, és mindent a protokoll szerint végzett el. Kisimította a ráncokat a szoknyáján, és nyújtotta a kezét, és kicsit felém hajolt, mintha súgni szeretne valamit. Aztán hirtelen visszahúzódott, és az este fennmaradó részében, már nem szólalt meg, de szemmel tartott. Jól láthatóan követett, mindenhova, ahova mentem, belepillantott a poharamba, megnézte a retikülömet, kiment, és közben hosszan nézte a fenekem. Ahhoz képest nem is nagy. Mihez képest? Csak elkalandoztam egy pillanatra, semmi kényszer, ha túl sokáig maradnánk, csak szólj, és már indulunk is. Amúgy nagyon jól érezzük magunkat, kellemes a társaság. Szívesen húzta az időt, senki sem bánta, egy idő után már ment, és mindenki boldog volt, hogy végül itt kötött ki. Sokáig nézett utána az úton, de végül már csak az égbolt maradt, és a csend. Magára húzta az ajtót, és egy meleg plédbe csavarta a lábait. Kifáradt, de kellemesen, a történések lehetetlensége foglalkoztatta, azokat vette sorba, és röhögött fel néha, azokon a momentumokon, amiket látszólag sem lehetett túlhaladni. Azután mégis. De ez egy másik történet. Puszi.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Halványlila gőz #aranybetűk

Szokásostól eltérő #nincskétegyforma

Melamin #piroskettes