Robotpilóta #napnyugta
Ennyire közel elég lesz? Jah. Beszakad a hátam, senkinek sincs akkora hatalma, hogy megakadályozzon egy ilyen történést. Vagy mégis. Meglátjuk. Az aszteroida felszínén matatni nem tanácsos, inkább bentebb megyünk, ott mit találunk. Képzelem. Szinte már megszoktam a napok ritmusát, két sima, egy fordított, egy sima, két fordított. Hol tartottunk. Ha összeadódnak az erők és a forgatókönyveket is jól írtuk meg, számításom szerint ott lehetünk időben. Most egy kis szünet.
Szerkesztés alatt, ez volt az ajtóra írva, és egy ujj, ami egy szájra volt merőleges. A csend nem csak erre a folyosóra volt jellemző, minden helyen így álltak hozzá a valósághoz. Kisvártatva megjelent egy alacsony, kicsi, köpcös férfi, és érméket dobott a kávéautomatába. Ráncolta a szemöldökét, és ingatta a fejét. Nagyokat hümmögött, miközben a pohara megtelt, és a zsebét tapogatta, azután megnyugodott. Kinek a felelőssége? – fordult felém, és jól láthatóan a válaszra várt. Tőlem. Tanácstalanul álltam ott vele szemben, és nem akartam fokozni a feszültséget, odanyújtottam neki egy keverőpálcát, és megértően néztem. Hát ennyit tudok tenni.
Miközben mentem felfelé, kettesével vettem a lépcsőfokokat, és azzal játszottam, hogy néha elejtettem egy cetlit, ami ráesett a fokra, és megállt az élén. Visszafordultam és fényképeztem. Mi lesz ha. Tételezzük fel. Játsszunk el a gondolattal. Ilyenek jártak a fejemben, és terveztem valamit, amivel eltöltöm a következő estémet. Szenet vettem, nem túl nagy tételben, és hullámkartont nézegettem a neten. Milyen egy ilyen nő élete? Milyen nő? Meghatározhatatlan, skálafüggetlen, szerepzavaros, túlzó, idealista, kifigyelhetetlen, kiszámíthatatlan, parancsot megtagadó, amúgy elragadó. Először a színek, csíkosak, sárgák, kékek, feketék, többvonalasak, fényesek, kicsit szomorúak, reménykeltők, nem feleslegesek, vagy nem egyhangúak. Már tudod milyen lesz? Fogalmam sincs róla, talán kicsit ferde, és alig magasabb, mint egy ember, de felfelé nagyon karcsú, lefelé szélesedik, és összeér minden mindennel. Kifejezetten kellemes a szemnek. Mondd még tovább. Rendben. Egy oszlop körül könyvek plafonig, karfák, falikarok, csupa szürke, nem fehér és fekete, hanem szürke, és abból emelkedik ki a kép, az élet képe, színekben, és mutat egy hinta felé, ami átlendít, és kiszakadsz és elrugaszkodsz, azután átlendülsz és megérkezel, megtartod az egyensúlyodat. Mit tart a kezében? Nem is tudom, azt hiszem egy szobakutyát és egy táskát, a másik szatyrot tele zöldségekkel, és én is ott vagyok, valami van a kezemben, egy kormány, igen valami autóban ülök, és hallgatom a zenét, simán csak ott ülök. Jöttem valahonnan, a hátsó ülésen baguette-ek és könyvek. Még nem lehet tudni, de várok valakire, aki hamarosan érkezik, és beül mellém.
Ilyen életképek vannak egy szürke szobában, telis tele lehetőségekkel, már nem kell lépkedni, választani kell, a cselekedetekben van, a jó és rossz, az árnyék és fény, a tény és illúzió. Ilyen helyzetekben az segít, ha eljutunk önmagunkhoz, és a pillanat töredéke alatt döntést hozunk. Ez a titok, és az, hogy minden ide sűrűsödik össze. Minden, ami vagyunk, ami a környezetünk, ami a közegünk. Ha mondanál valamit végül. Talán csak annyit, hogy ez a pillanat jelenti az életet.