2016. április 27., szerda

Micsoda? #hold

         Na akkor vegyük fel a fonalat. Hol tartottunk? Előbb a desszert, aztán a főétel. Ja. Itt, és most? Szenvedély maradt? Persze, pont elegendő lesz a következő menetre. Az mi lesz? Honnan tudjam. Mindent én mondjak meg? Szívesen elcsevegnék itt veled, de pont dolgom van, pont máshol.
          Nem tudok betelni ezzel az érzéssel, melyikkel? Mi ez? Nem is tudom, azt hiszem éreztem már ilyet, de maximum egyszer, vagy kétszer életemben. Sok szerencsét miszter Gorszky! Köszönöm.
          Kirajzolódnak a körvonalak, és habár még nincs kitöltve semelyik, de lehet tudni, hogy hamarosan ki lesz, olyan szépen és ívesen, ahogy eddig soha. Mi hiányzik? Sok minden, de közben pedig semmi, minden a maga idejében van, hogy egyszer csak kiadja az egészet, amire már olyan régen várok. Mit kell most megnézni. Még közelebbről magadat. Áhá. Ez váratlan volt, mégis félelmetes. Mennyire menjek közel, hogy láss valamit, amit csak a tövében az oldalában, benne látni, amitől felderül az arcod, mert ott rejtőzik benne a régóta várt remény. Hiszen ez ennyire egyszerű lenne, igen, de mégsem, mert amire ide eljutsz, már számos membránon mentél keresztül. A maghoz jutsz tudtad, csak nem sejtetted. Kifejezetten komfortosan érzem magam, otthonos, tágas, szépséges itt minden, és persze sima a tenger, sehol egy hullám, csak a végtelen kékség.
         Szindbád nem tűri az ellentmondást, szürcsöli a levesét, és egyáltalán nem olyan nyugodt, mint a színpadon. A fonal elveszett, a fonal el van veszve. Tűvé teszi az asztalt a sószóróért, alánéz a fedőnek, keresi a vázában és a gyertyatartóban, de nincs, ott van a bal keze alatt, de oda nem néz, nem gondol rá, nem tud erre gondolni, képtelen.
         Bizonyos ön ebben? Egészen bizonyos. Akkor hát bújjon be. Terpeszállás, oldalsó középtartás, hajlás jobbra, balra hátra. Mi ez? Valami enigma, azt mondják meg, mit jelent! Szerintem. Nem úgy, hanem biztosra. A kódokra kíváncsi, vagy inkább a jelentésükre? Talán csak helyőrzők, kerekek és szögletesek, állnak ott valami helyett. Ezért nem értem? Lehet, de más is lehet. Szivárványok vannak a szemed előtt, fonalakból, összekötözve minden mindennel, pedig nem ilyen, csak a fejedben. Baj, hogy így gondolom? Dehogy, csak az egy másik igazság, és nem találkozik a tiéddel. Gondolatonkívüli vagy, kiesel a térből és időből, dobolsz a térdeden, és nem múlik az idő. Érdekes. Mivel lehet megfogni az időt? Lepkehálóval. Ugyan már. Semmi ilyenről nincs szó. Az idő megfoghatatlan, még lepkehálóval is. Igen. Igazad van, a tér miatt hisszük, hogy van, hogy megnyugodjunk, hogy múlik. Valahogy így. Sima a tenyered, semmi ránc, az hogy lehet, az idő? Az idő nem fog rajtad. Csak annyira, amennyire szeretném. A visszatekintés eszköz, arra jó, hogy megtudjuk, mire való az élet, és mire nem. De semmi sem kijavíthatatlan, csak annyit tennék hozzá, hogy nincs szándék a kijavítására. Ennyi hiányzik, és ez is bonyolult. Kirakja a ruhákat újra az erkélyre, és elviszi a szél, és elvitte a múltkor is. A szelet lehet okolni? Persze. Lehet. Mindent lehet. Simán.
         Szívélyesen üdvözölte, és amikor betessékelte csak annyit mondott, már régóta várta, de nem tudta, hogyan mondja meg neki. Széptevéssel is próbálkozott, meg kiabálással is, és semelyik sem működött. Egy teát? – kérdezte a nőt, aki leült a fotelba, és maga mellé tette a táskáját. Mit szeretne? – kérdezett vissza, és a teára nem reagált. Most hogy így kérdezi, magam sem tudom, nem gondoltam, hogy valaha eljutok idáig. Szétnézett, és látta a szobabelsőt, szépen berendezett, a plafonig értek a könyvespolcok, egy kisebb könyvtárszoba közepén állt az asztal, rajta vázában friss virágok. A szobát egy kristálycsillár világította meg és néhány falikar, a szőnyeg szépen illett a kárpitokhoz. De mégis egy kicsit régies volt, ódon, de nem ütött-kopott, csak nem ebből a századból való. Elé tolta a teasüteményt, ha már a tea nem opció, talán vesz ebből egyet. A nő elfogadta, de nem harapott bele, a kezében lógatta maga mellé a fotelban. Ennél teátrálisabbnak képzelte el ezt a jelenetet, a gondolataimban nem így játszódott le újra és újra és újra. Erről beszéltem, amikor a linearitást emlegettem, ez az, amit nem értesz, hogy semmi sem komplex, minden összeköthető egy vonallal, és közben még sincs köztük kapcsolat. Nem értem. Persze, tudom. Akkor hagyjuk mára, térjünk vissza Gorszky úrhoz. Ma tényleg szerencséje lesz.