Huszonhétfok #piszkésjoghurt

         Volt egy állapot, amibe belekerült. Meghatározhatatlan elsőre. Kérdezték, hogy milyen érzés, de nem tudta megmondani. Figyelmesen végigolvasta az instrukciókat, és gyűjteni kezdte hozzá az adatot. A dossziék ott tornyosultak az asztalán, arra vártak, hogy beléjük nézzen. Kis spirálokat látott a betűk helyett, és szívesen kiszállt volna, pedig már alaposan beevezett a tó közepére. Nem vicces – szólalt meg a hang a dossziék mögül. Mi nem vicces – kérdezett vissza. Az, hogy ilyen körülmények között kell előrehaladni. Emlékszel az öngyújtóra? A kabala öngyújtóra? Igen. Miután elrontotta, összekötözött kézzel kellett a manővert végrehajtani. Igen. Ez az. Megesik. A lényeg, hogy a fókuszt ne veszítsd el. Sima kavicsokat halmozott egymásra, különféle színűeket, és a tetejére rábiggyesztett egy celluxot. Amint kilépett az ajtón a szabadlevegőre, egyből minden könnyebbnek tűnt. A napok fogytak, és úgy toszogatta előre milliméterenként a feladatokat, mint egy csiga. Megtáltosodásért imádkozott, és marékszámra szedte a vitaminokat. Bízott abban, ami mindig bekövetkezik ilyenkor, a fellélegzés pedig, valami olyannak köszönhető, amire sosem számít előre. Ilyen gondolatokkal a fejében indult útnak, és tudta, hogy körülbelül 20 percre van a céltól, tehát, ha vánszorog, akkor is célba fog érni még ma. Voltak ezek az időszakok, vagonpakolásnak nevezte, mert emberpróbáló volt.
         Szívesen gondolt a színházra, arra a pillanatra, amikor felmegy a függöny, és a színészek játszani kezdenek. Ilyenkor még semmit sem lehet tudni, csak a remény van, hogy nem lesz csalódás az egész. A közepéig eljutni, csak akkor élvezetes, ha nem terhelik meg a történetet igazsággal, hiszen ki szeretne a szomszéd utcából látni egy jelenetet, éppen azért nem ment ma sem arra, hogy elkerülje a kínos részleteket. Aztán elmész, és iszol egy kávét a szünetben. Nagy a kísértés, hogy elmenj a darab közepén, mert már úgyis mindegy, ebből már lehet következtetni, de hirtelen arra jutsz, hogy a finálét, nem fogod nem megvárni. Legfeljebb majd kompenzálod magad hazafelé, és most még a klausztrofóbiások védelmében nem is szóltam. Túlgondolkozás, az élvezetek kivétele a mindennapokból, a terminátori veszély-feltérképezés, a részletekbe menés, a megszólalásig visszafojtott levegő, monkaflúgosnyomozó. Hol van a határ, amikor a közel még nincs túl távol, és a piros bicikliért oda lehet lépni, felülni rá, és elhajtani? A szolgálatkészségnek van-e határa, és a parancsvégrehajtásnak. Nem tudod, miért időzök itt annyit, de érzem, hogy fontos ez a téma, a gondolkodás határait keresem, hogy működjön velem együtt, mit kell kikapcsolni, és mit kell finomhangolni hozzá. A söntésben, a minap csak ültem egy asztalnál, és ott keringett körülöttem, és aztán lecsapott és hadart valamit, érthetetlenül, és nem volt összefüggés benne, és akkor csak sejtettem, hogy abbahagyta a gondolkodást, de nem tudtam, hogy örökre. A fájdalom, ami körülveszi, akkora, hogy nem tud tőle tisztán látni, kifejezetten elveszett ebben a nagy teljesítésben. Nem vádolom, mert amit vállalt, teljesíthetetlen. Hamar kikerültem onnan, mert senki nem szeretett volna bonyolulttal foglalkozni. Kifogásolni is elfáradtak, és annyira tartják maguk elé a pajzsot, hogy nem érnek rá leülni, és megnézni, hogy valójában mi is a helyzet?
         Na, jó, legyen végszó, mégsem búcsúzhatok a naplómtól egy ilyen szomorú felfedezéssel. Valahogy változtatni kellett, és akartam, hogy ne csak játékból. Hazudnék, ha azt mondanám, tudtam mire vállalkozom. Műtét közben lepődtem meg, hogy az átalakulás kellemes oldala, csak a platókon jelentkezik, az úgynevezett út egyes szakaszai pedig, lehetetlenek. A videojáték lényege, hogy közben mindenféle erőnövelőt szerzel, összebarátkozol, megtartod a kapcsolatot, különbséget tudsz tenni jó és rossz között. Ez négydimenzióban is így van, csak, amiről nem szól az írás, hogy a saját agyad a legnagyobb ellenfeled. Visszafordul, ellenáll, kitrükköz, alkalmazkodik, behódol, irányt téveszt, megmakacsolja magát. Képes eléd vasfüggönyt rántani egy pillanat alatt, és rámutatni valaki másra, mint okozóra. Ki van ez találva. Aztán, kezded kitanulni az újat. Mindent fordítva csinálsz, akkor meg ott áll veled szemben a kultúra, a hiedelmeivel, meg a sztereotípiákkal, és úgy érzed, kocsonyában úszol, és igyekszel nem elfelejteni, amiért indultál. A három próba, nem vicc, a fele lány és a királyság olyasmik, amiért csak kevesek indulnak el, és még kevesebben érnek célba. Az összes sejt átalakul, összerázódnak, eltűnnek, és a helyükbe újak teremnek. Ahogy, a nagy könyvben meg van írva.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Halványlila gőz #aranybetűk

Szokásostól eltérő #nincskétegyforma

Melamin #piroskettes