Melamin #piroskettes

         Bent ülök az irattár közepén, száll a por és az ének. Beleeresztem a kezem a kupac közepébe, és lapot húzok huszonegyre. A lift csenget, négyszázas, kitöltöm, aláírom, mehet a szkennerbe. Huszonhét év nagy idő, történelem, elévülés, aktualizálatlanul állni, ülni, fent. Ki ez? – kérdezik, nem tudom, baj van, lézerpont, és kergeti a macska, de nem ott van, hanem mögötte. Lezárás. Biztosan lezárja? Igen.
          Napernyők, csak fordítva. Vagy én vagyok fordítva. Neki kell kezdeni végre, frissre volna igény, de most jön-e ez a kérdés. Persze mindig jön, ez amolyan automatikus, legbelülről, kifüggesztve, szemeláttára, füle hallatára. Eltérő, ezt mondta vagyis mondogatta, kifejezetten koncentrált arra, hogy a té betűt megnyomja. Nézte, és azt szerette volna megtudni, mi járatban van errefelé. Kész bolondokháza van itt, mint akihez öt percenként érkeznek. Hátra van még egy interjú, és aminek határideje is van. Akkor most mi legyen? Szeretnék kérdezni valamit. Elképzelhetőnek tartod, hogy holnap megváltozik a véleményed? Persze, itt semmi sem szentírás, a körülmények más színben tüntethetik fel a dolgokat. Milyen színben? Hát a fehértől és feketétől eltérőben. Foglalkoztat valami? Meg vagyok könnyebbülve, a kimeneteleket nem ismerem, csak annyit tudok, hogy minden rendben lesz. Az jó. Emlékszel arra az óriási vitorlásra? Emlékszem, ma pont jól megnéztem, és hatalmas. Holnap vitorlát bontunk és elhajózunk a Föld másik pontjára. Melyikre? Bárhova mehetünk? Akkor legyen valami kellemes, nem túl meleg, nem túl hideg, elég egy kiskabát. De most ilyen helyen vagyunk. Úgy tűnik. Szépérzéke volt annak a férfinak, akivel ma találkoztam, kicsit tartottam attól, hogy ugyanolyan lesz, mint szokásosan, visszafogott, kissé bumfordi, és kiderül, hogy nem vicces, elmúlt a humorérzéke, vagy soha nem is volt. Inkább elmúlt. De nem így lett, kellemes társaság volt, úgy tűnt minden rendben lesz. A remény. Néhány szóban a reményről. Volt ma egy írás, kétpólusú, az igaz része szomorú, a bevezető lelkesítő, a kontraszt nagy, de valahogy megérte látni, mert merész volt, merte azt, amihez senki nem mer hozzányúlni, merte a változatlanság normalitását. Milyen kicsi a különbség, és átlépni az egyikből a másikba szinte lehetetlen. Kapu, most nincs, csak munka van, munka van vele, le kell festeni az ajtófélfákat, és megolajozni a zsanérokat. Hiába is várok, negyven nap óta először üres a tárolóm, elindítok inkább egy filmet.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Halványlila gőz #aranybetűk

Szokásostól eltérő #nincskétegyforma