2016. április 3., vasárnap

Vasárnap reggeli kávé #látszólagtörékeny

          Szokatlan volt minden, ami körülvette. Kis köröket rajzolt a homokba, és elsimította a tenyerével őket, aztán vonalakat húzott, hogy azok is elsimuljanak a keze alatt. A másik nem értette mit csinál, és ami a legfeltűnőbb volt, hogy nem is szándékozott megérteni. Hümmögött, mintha figyelne, de csak annyit koncentrált, amivel vonalban maradhatott, ha felmerült volna kérdés a másik oldalon. Széthúzta a függönyt, és kitette a cserepeket az ablakba, arra gondolt a fény iránya változik, és ha nem is lesz mindig jó itt, az idő nagy részében megfelel majd ez a hely a növényeknek. Helyesbített a tegnapi elképzelésén, és igazán közel került a megoldáshoz, a válla is sokkal jobban volt. Kérsz egy kávét? – kérdezte tőle barátságosan a másik, ő bólintott, és örült annak, hogy újabb lazítási lehetőség van kilátásban. Azt gondolta, ha innen egy éven át, mindennap úgy tehetne, ahogy jól esik neki, akkor sem lenne elég kipihennie az elmúlt időszak nehézségeit. Elővette a fiókból az egy pár csicseriborsót, és ráhelyezte az asztalra. Ki tudja, mi lesz ebből, mert olyan jelentéktelennek látszottak az asztallapon ezek a magok. Megfordította a cetlit, amin az állt „add water”. Levitte a magokat a kertbe, belenyomta a földbe és rálocsolt egy pohár vizet. Azon röhögött, hogy az égig érő paszuly fog itt állni reggelre, azután mászhat fel rajta, találkozhat az egyszemű óriással, és megszerezheti az aranytojást tojó tyúkot. Ez egyáltalán nem illett a lazító tervébe, különösen a paszulymászáshoz nem fűlött a foga, de ez nem volt egy túlgondolkozós időszak, ha paszuly, akkor mászik, és kész. Hajnalban már csikorgó hangokat hallott, rengeteget csavarozott álmában, és szűk réseken csusszant ki a szabadba. Mindig csak a munka – panaszkodott, miközben elmesélte az álmát a barátjának, aki jókat derült az új fejleményeken és szemszögeken, idézem – Ezer év alatt nem gondoltam volna erre. Simán átadta magát annak a gondolatnak, hogy nem kell többé erőlködnie, úgysem fogja előre kiszámítani ezeket a forgatókönyveket. Egyelőre megelégedett azzal, amire jutott, és feltérképezte a lehetőségeit, majd felpócolta a lábát, és megnézett egy mesét, amiben egy Michelin csillagból néhány év alatt három lett. Hogy érzem magam. Úgy, hogy a holdra való igyekezet, minden idegszálamat igénybe veszi, de nem is tudom ezt jobban körülírni, mint azzal, hogy a semmibe tekintésnél csak egy dolog nehezebb a holdat nézni, és tudván tudni, hogy oda eljutni lehetetlen. Elbagatellizálható olyanokkal, hogy, hogyha lenne ez, vagy lenne az, akkor megcsinálható, de az igazság, hogy ami naponta a szemünk elé tárul, valójában elérhetetlen szokásos módszerekkel. Hát erről szól majd az elkövetkezendő időszak, ezekről a szokástól eltérő eszközökről, érzésekről, reflexiókról. Puszi