Ez hanyadik? #sokadik

         Teljesen tévedés, hogy én csak itt írogatnék, és malmozok. Szulejmán nem hagy nyugodni, mi végre kering itt körülöttem, és csinál úgy, mintha észre sem venne. Azt kérte, hagyjam békén, és én azt tettem, de ő csak egyre sorolja, hogy mik a sérelmei, magyarázza azt, ami vele történt, egy szemszögből, anélkül, hogy belevenne engem is a történetébe. Értem, a dolgok úgy vannak, és nem máshogy, mert nem létezik a máshogy, de közben meg kiteríti a plédet, és hozza a piknik kosarat, és paskolja maga mellett a földet, hogy üljek oda mellé, mit kéretem magam. Érthetetlen a helyzet, kétértelműség, összecsap, melyiknek higgyek? Melyik az igazi? Melyikért nem jár a tasli? Mert a tasli jön, mert jól csináltam, vagy, mert rosszul, a feltételes reflex nem lebecsülendő. Hétszeres szorzóban gondolkozom, kifejezetten kicsinál a gondolat, hogy mennyire nem tudok semmit a világról, rá kellett jönnöm, hogy az általánosság nem az, amibe bele tudok gondolni. Tanuld meg, hogyan vannak a dolgok – mondta –, tudjál róla, hogy az ideális és a reális nem fedi egymást, tudjál róla, hogy tudjad közelíteni a reálisat az ideálishoz. Terelgetni kell, mert különben beragad, és elszakállaskodik élete végéig, mozdulatlanul. Emlékszel arra a képre, kicsit megdöbbentem azon az érzésen, amit érzett, terhet érzett, az övét, acélhuzalokat áthúzódni a testén, megfeszítést, ilyeneket. Ebben nincs más szerep, mint megérteni, a többire, képtelenség vállalkozni. Ez az ő harca. Miért írok róla megint, a teljes foglalkoztatottság miatt, teljesen foglalkoztatni kell engem, pedig dehogyis. Szimpla összeadás és kivonás az egész, nem megy messzebbre. Nem várom el tőle, az kegyetlenség lenne a részemről. Szeretnék másról írni, és másra gondolni, szeretném úgy tudni, hogy van alternatíva, hogy nem egy, hanem több is. A kötött pálya kényelem, de egyben veszély is. Kifigyelni a kifigyelhetetlent, az újító viselkedést, amivel magyarázható a változás, észrevétlenül, buszsávból, szolidan besasszézni oldalról, és emelni a poharat a köszöntésnél, gratulálni a díjaknak, megkérdezni, hogy vannak a gyerekek. Kapcsolódni ahhoz, amihez, csak látszólag eddig, kiszemelni a tehetségeket, és ápolni őket, tudni róluk, megadni neki azt, amire szükségük van. Milyen nehéz már ez, már-már utópisztikus elképzelés egy olyan világban, amiben minden a pillanatnyira épül, és közben, mögé nem került semmi, mert az építőkockák eltűntek, és senki sem tudja előteremteni őket újra. Kevés is elég az elején, csak álldogálni néha, és nézni, ahogyan összefűzi önmagát a gép, tudja a dolgát, kódol, dekódol, szintetizál. Nagy munkában van, és nem hibázhat, vagy ha igen, annak senki sem örül igazán, csak a gond van vele, az eltérő megismerése feladat, és kíváncsinak kell lenni a világra és önmagunkra.
Mi a végszó. Szükség van a reményre, a reményt belélegezzük, és nem lélegezzük ki. Beépül.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Furmintos kisugárzás #hetedhétkirándulás

Folyt. köv. #álmodjrólamahogy

A válasz az életre az univerzumra meg mindenre #negyvenkettedik a sorban