Schrödinger #méghuszonegy

         Szeleptelenül telt el a nap, kimozdulások nélkül, csak annyira mozgott, amennyire indokolt volt. Tippeket sem lehetett hallani, tizenhárom volt az új nyerő szám, addigra minden eldől. Hintalovakat nézegetett és kimozdulás helyett borderlányok életét képzelte el, nem is kellett elképzelni, vásznon voltak, és nem csak lányok. Hebrencsnek látszott, és sokszor vehemensnek, de tulajdonképpen csak falat húzott, egyébként pedig puha volt, mint egy jól megsütött piskóta. Azon ment a diskurzus, hogy ez vajon egy új típus, Galápagos-ról, amiatt történt mindez, mert olyan jól idomult a változásokhoz. Ez volt az első, ami eszébe jutott, hogy mennyire jól adaptálódik, mindenhol és mindenkor. Persze sok áldozattal is jár mindez, látszólag és valójában is. Messze van? – kérdezte tőle a barna, aki megint ott ült vele, mindig ott ült, ott termett és olyan nyugis volt. Már látod? Azt hiszem, mindig is itt volt a szemem előtt, csak néha lecsuktam, pihenésképpen. Tengert is látott és kagylókat, és eléggé sokan voltak a parton, feküdtek a nyugágyakon, szívták a pipájukat, itták a koktéljukat. Sima volt? Nem tudom, de minden arra mutat, hogy igen, sima volt. Elterült az egész parton, és senki nem vonta kétségbe a létezését.
         Csak folyik ki az ujjaimból, ez, olyan adottság, amit néha félt az ember, fél önmagától, meg attól is, hogy mi lesz, ha megszűnik, ha megáll a zubogás. Nem kell miatta izgulni, nem áll meg, csak fokozódik, mint valami esőcsatorna, ha zuhog bele az eső, és nincs eltömődve, akkor megjelenik pont ott, ahol tervezték.
         Szívesen lennék már ott, a várakozás a legnehezebb, termékenyen várakozni, tudom, hogy már ott van, és tudja, hogy jövök, csak még nem hiszi el. Hevesen reagál minden mozdulatra, nagyokat szuszog, inkább fújtat, és rázogatja a fejét, mindent megtesz, hogy távol tartson és meg ne tudjam, mennyire szeret.
         Tudományosan megközelítve, kiteríthetnénk mindent az asztalon, és kiemelhetnénk, ami a legfontosabb, a paradicsomlevest. Egy jó gazpacho sosem lebecsülendő, környezete kiáltvány, a fejjel lefelé lógó sajtok megvethetetlenek. Szembemenni a törekvésekkel, micsoda bárdolatlanság, belesimulni, és soha el nem hagyni, ezt várják el, ezt követeli meg a fegyelem. A napsütés nem kiváltság, de a napon állni némán, és belefeledkezni a pillanatba, igen. Elképzelhetetlen vagyok. Szemet szúrok, de nem lehet elérni, érzi a leheletem, de nem tudja megfogni a kezem. Elpirul, keresztbe teszi a lábát, majd mégsem, előre dől, figyel, sejti, hogy itt ülök vele szemben, tapogatózik, hunyorít, hallgatózik, beleszagol a levegőbe. Tudja, hogy itt vagyok, mégsem lát.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Furmintos kisugárzás #hetedhétkirándulás

Folyt. köv. #álmodjrólamahogy

A válasz az életre az univerzumra meg mindenre #negyvenkettedik a sorban