2016. május 17., kedd

Kerevet #hiperűrsebességes

         Csak azoknak, akik tudják, hogy még nem tudnak semmit. Hírlokációt tett az asztalra, és felhajtotta a fehér abrosz szélét, hogy jobban belásson alá. Bent egy szempár figyelt kifelé, és nem tudta hová tenni a hirtelen támadt világosságot. Hogyan közelítenél? – kérdezte a hang a szoba másik sarkában, egy fotelben ülve. Nem is ez a kérdés – állította, miközben letérdelt, és rámeredt a világító szempárra. Kerülő úton megyek – közölte, és legyezni kezdte magát a papírlapokkal. A kerítés színe nem változott, még mindig kék, és szétterültek a virágok mögötte, minden látszólag azonos. De mégsem. Ha sokáig figyelsz, megtalálod az apró kis különbségeket, csak alá kell terülni az időnek, és nyugodtan lélegezni. Szerinted miért nem látszik egyből? Talán az árnyékok és a fények, megtévesztenek, elbájolnak. Még csak nem is szándékos. Mennyi van még? Rajtad áll, minél nyugodtabb vagy annál kevesebb. Jól hangzik – mondta, és maga mellé lógatta zsibbadt karját, amit megviseltek az utóbbi idők. Szép kilátás, kicsit szűk, de szép, és a tücskök sem idegesítenek már. Szépen kikerekedett a történet is, és a tizenegy is igaznak bizonyult. A tizenegyesek rejtélyesek és mindig azon múlnak. Azon, hogy a jobb láb a bal előtt található-e időben, és igen. Hátrafelé is elolvasta és úgy is működött. A ködösítés semmilyen átlagos kisiskolást nem tévesztett volna meg, de ez most más volt, keresztbetevős és soha el nem engedős kedd. Amikor ráfeszült arra a kerevetre, nem is gondolta, ez milyen tartós ott-tartózkodás lesz. Simán az oldalán feküdt, és nyögött hozzá, mert most a helyén volt, és senki másra nem tudott gondolni. Amikor rákérdeztek nem engedett, egyre csak azt hajtogatta: – A felmenőim is büszkék lennének erre a fájdalomtűrésre. Nem tudott semmit a másik oldalról, csak azt mondogatta, elmúlik, gyorsan elmúlik majd. Nincs benne a fejlődés lehetősége, nincs benne a fény és nincs benne az ember. Nélküle fekszik ott, egyedül, szívesen gondol emlékekre, amelyek soha nem léteztek, és teszi bele az igazságába a nem létező elemeket, és ringatja önmagát holnapi szenvedélyekben, melyek soha nem következnek majd be.
         Búcsúzóul mondj valamit. Semmi nem jut az eszembe. Emlékszel, amikor ledobta az agyam az ékszíjat? Mitől volt? Kiakadtam. Távolbanézési rekordot döntöttem. Kicsipeszeltem az óriás fehér vitorlákat a kötélre, és elképzeltem, hányszor éri körbe a karom a Földet. Sokszor. Soha nem voltam jó az egzakt tudományokban. Unod? Nem. Csak, nem az én asztalom, az valami mást takar. Pihenésképpen tégy egy hagymát a szemedre, és érezd a szagát. Miért? Ne kérdezd, csak csináld. Figyelemelterelés, azután, instagramra vele, a pillanattal és az egy fej hagymával. Szerinted hagyma alakú a fejem? Nem mondtam ilyet, ezek nem az én szavaim. Kíváncsi vagy, mi fogott meg benned a legjobban? Persze. A kezed, a kezeid, és persze a szemed és a szád. De a kezeid olyanok, amilyenekre mindig is vágytam Fogni akarom őket életem végéig.