2016. március 31., csütörtök

Transzponálgatok #holdésnap

         A halhatatlanságról beszélgetett velem. Kicsit sem volt zavarban, amikor ezt a témát hozta fel, megnyugtatta a jelenlétem, hogy, nem fogom megítélni. Kis idő múlva felállt, és a szekrényhez sétált, kivett egy elemet az egyik polcról a könyvek mögül, és felém nyújtotta, ez jól jöhet, amikor majd jól jön, meglátod. Az, hogy nem létezik egyidejűleg két igazság, és az egyiknek mindig győzni kell a másik felett, ezt nevezik nemes egyszerűséggel csak, szívásnak. Amikor belekapaszkodsz egy fogantyúba, meg kell győződve lenned, annak stabilitásáról, hogy nem a levegőben lóg, csak úgy, sugározva a stabilitást, az íkút, de közben még csak nem is hallott a kötöttségekről, amelyeket mögötte feltételezel. Jól kell fogantyút választani, bízni kell önmagunkban, és a fogantyúban is, és azután, már csak annyi marad, hogy hirtelen ráfogjunk. Látszólag nem is gondolkozunk, csak megkaparintjuk, és bízunk és hiszünk. Mindenféle meggyőződés néha akadály lehet, mert mi van, ha elkerüljük ez által az újat, a változást, feltételezünk, kipellengérezünk, elítélünk, fejre állunk, mielőtt megtudnánk, ki van az ismeretlen oldalon. Azt mondta, ez felettébb veszélyes vállalkozás. Mert nagyon sok a bizonytalanság, és mert a tapasztalat az, hogy ne számítsak emberséges megmozdulásra. Tudom, hogy igaza van és keresem azt a dokkolót, amire ezt becsatolhatom, amivel az egész, egyszer csak működésbe lép. Kétségeim nincsenek, vagyok valaki, aki csinál valamit, cselekszik, és tudja ez a központi kérdés az egyedüli, ami foglalkoztatja. Kivel lenne ez egyértelműsíthető, hogy ugyanis nem egyszereplős ez a mulatság, több száz szereplő van a felszín alatt összekötve, egy vékony alig látható szálra vannak mindannyian összefűzve, és ő úgy érzi, vagy cselekszik, mint aki ezt a szálat mindvégig látja, és elszakítani nem akarja, vagy. Hogyan ne rontson ajtóstól a házba, hanem kopogjon, és engedjék be, mert tudják a jövevény ide jött, ide való, szükséges. Mi van a közelben? Szemek vannak, kicsit elfáradtak a nézésben, hisznek a szemüknek, kifárasztották az ellenfelet is, az, elment a plafonig, megmozgatott olyat is, amit nem lett volna szabad, nem játszanak szépen, nem tudnak, elragadta őket a hév, és a hályogtól semmit sem látnak, tapogatóznak és hadonásznak. A hullazsákokat azért hozták be a másik oldalon, mert félreértették mire megy ki a játék, ezért eltúlozták a színt, úgy vélik, jól csinálják, meggyőződésesek, nincs bennük a hibázás lehetősége, az eredmény előre eldöntetett. Persze ehhez nekem is van hozzáfűznivalóm, de csak szépen sorban, a teendők itt várnak, hevernek a lábam előtt, és sehol egy lélek, aki elvenné őket előlem.
         Szépen vagyunk – mondta a kis huszárkapitány, amikor lehajolt a leejtett tulipáncsokorért a földre. Most nem értem, mi a baj, addig, amíg nem voltam itt, kellettem, most pedig nem kellek? Az egyoldalúság szólt belőle, a hasznosság elve, nem akart különösebben semmit, csak bevette a kisasszonyt a látogatókörútjába. Előtte meglátogatta a vöröset, a feketével lakott, a barnák közül pedig sorsot húzott, kihez jut el a nap folyamán. Értetlenül állt az előtt, hogy nem látták szívesen, és ez volt a maximum, amit ki tudott hozni ebből az életből, az ő életéből. Kifejezetten nem tudni, milyen szándékok vannak a háttérben, lehet rájuk következtetni, de csak annyiban, ha hiszünk a megérzéseinknek. Számos példa van rá, hogy ez a cselekvéstípus bejön, vagyis csak ez jön be.