Az oroszlán #ésén

Hollandereket csavart be a kamrában, és szétterjesztette a kezét, hogy levegőhöz jusson. Kalandos volt az élete, de talán annyira sem akart közel menni önmagához, amennyire a palacsintákat nem szerette. Miért kellene odamerészkedni, ahol amúgy is tudja, mennyire veszélyes. A fák között beszűrődött a napsütés és kellemetlen volt oldalra nézni, egyenesen bele a napba. Kisvártatva megjelent egy inas, nyurga férfi, és megszólította. Azt kérdezte, átgondolta-e a dolgot, hogy elhivatott-e. Legalábbis arról van-e meggyőződve, hogy elhivatott. Azt mondta, teljes meggyőződésű, nem nagyon lehet eltántorítani attól, amit eltervezett, könnyelműség lenne azt mondani, hogy részletes terve van, mert az nincs, inkább csak annyit állítana, hogy elszántan törekszik egy pont felé, amin határozottan tartja a tekintetét már egy ideje. Kicsi volt a távolság közöttük, illetve ha jobban megnézzük, akkor látjuk, hogy nem volt köztük egyáltalán. A nő, olyan nyugodt volt, mint eddig soha, csak annyira volt szüksége, hogy kilazuljon végre. A szipkavéget, azóta megtalálta, és már keretezés alatt volt. Még a színét kellett kitalálni, és azt, pontosan hova akasztja fel. Ma először, befejezettnek tekintette a kezdetet, túl volt egy olyan meneten, amit csak azok tudnának átérezni, akik hasonlóan selyemzsinórokba szoktak bonyolódni. Ha egyszer meglesz az algoritmus, feljegyzi, és páncélba teszi megőrzésre, néhány határozott lépés, és a csomó megoldódik, és lazán lehullik, mintha soha ott sem lett volna. Mi az? Mit nézel? – kérdezte az oroszlán, mikor a lány mellé lépett. Én nem tudom, én csak idesodródtam a tövedbe. Olyan nincs, hogy sodródás, olyan van, hogy szerencse, meg olyan, hogy kifogások nem állják utadat a mozgásban. Ez így lehet. Ha a fehér szegélyt felhajtod, láthatod alatta a porcsíkot, ami azért keletkezett, mert senkinek nem jutott eszébe alánézni már egy ideje. Mit sejt? Van ott valami? Persze, sok minden van ott, olyan dolgok, amelyeket remélni sem mersz. Azért tették oda, mert ott egy karnyújtásnyira van, csupán egyetlen határvonalon kell hozzá túljutni, el kell tudni képzelni, mi van a leplen túl. Szolidan, szívélyesen és minden előítélettől mentesen, határozott mozdulattal kell fellebbenteni azt, amelyre rá van írva, hogy fellebbenteni nem ajánlott, csak saját felelősségre. Azt hiszem, itt van a kulcsa ennek a beszélgetésnek, a saját felelősség, vagyis az enyém, hogy soha ne bánjam, amit teszek, semmilyen idősíkban, azt tudjam érezni, hogy a cselekedetem én vagyok, annak nincs fogantyúja, amin keresztül meg lehet engem ragadni, és elcipelni olyan helyekre, amelyeken semmi keresnivalóm nincs. Ha kiakadok, azt csendben teszem, vagy túl hangosan, vannak extrém események, amelyek emberi ésszel fel nem foghatók. Hálózatos történések, kifejezetten azoknak a füleknek, amelyekhez tartozik vasútállomás. Hiszen menni kell, és jönni kell, vagy várakozni és remélni, hogy nem késik ezúttal a csatlakozás. Mára csak annyi, hogy a befejezhetetlen egyik részét befejeztem, olyan éveken vagyok túl, amelyek eredetileg nem voltak nekem szánva, legalábbis erről nem szóltak a feljegyzések. Amikor rájuk gondolok, több száz évet érzek, és nem tudom úgy, hogy könnyedén siklottam át, amolyan észre sem véve, azt hogy áthaladok alagutakon, feltörök a felszínre, átmegyek fennsíkokon, elérek szemszögekhez, melyekbe beleállok és hozzáigazítom az igazságomat. Minden a reciproka annak, aminek látszik, semminek sincs éle, semmi sem fatális, csak az, amibe nem ugrom bele, az az, mert abból remény nincs a metamorfózisra. Kifejezetten hideg volt ma, és a lapjárás sem látszott elsőre kedvezőnek, de a végére minden szépen a helyére került, előkerültek a kőoroszlánok is, egy bal oldali, amely mellett olyan kicsinek látszom, mint egy borsószem. Nem tudtam róla, hogy a keverőgépek nem tisztulnak ki önmaguktól, az volt a használati utasításban, hogy a pengék kivehetők, elmoshatók, és ha óvatosan kezeljük őket, nem vágnak. Mindennek megvan a maga ideje, ilyeneket mondanak nekem, de közben olyanok jutnak az eszembe, hogy ez az idő, nem létezik, ez az idő egy ürügy, amivel nem lehet gazdálkodni, olyan, megfoghatatlan javaslat, hogy tudjuk hányadán állunk a jövővel. Semmivel sem kerülünk közelebb vagy távolabb azzal, ha ezt a tényezőt kivesszük és beteszünk helyette egy másikat, amelyet úgy hívnak, szeretet. Példának okáért elmondok egy történetet, ami nem velem esett meg, mégis olyan, amelyet hallanom kell a saját tollamból. 
         A kismegszakítókkal van kapcsolatban. Miután végig próbálta mindegyiket, és meglelte azt, amely a zárlatért felelt, kiegyenesedett és besétált a műhelybe. Ott, nem volt már senki ebben a kései órában, csak a csokipapírok sorakoztak az asztal mellett, egy halom volt, mert mindenki ebből merített itt boldogságot, helyesebben boldogsághormont. Letette a hibás darabot az asztalra, és leült a székre, hogy könnyebben ki tudja húzni az alsó fiókot. Lassan húzta ki, nehogy eltörjön valami benne, vagyis a világ ne sérüljön, amit ebben a fiókban tartott. Ahogy kihúzta, a fiókból áradt kifelé a zene, harmóniák sora ismétlődött gyors egymásutánban. Nem volt sok ideje, de éppen annyi, hogy ne siesse el a mozdulatait. Hiába is lett volna most máshol, az a tudat, hogy csak ezen a helyen lehet boldog, itt tartotta. Belekotort a fiókba, és azonnal a kezébe akadt, egy új alkatrész, kicsit fehérebb és más alakú, mint az eredeti, de ez nem tántorította el. Úgy gondolta, most nem fog lemaradni amiatt, mert valami más színű és alakú, mint amihez eddig hozzászokott. A kisujjára tekerte az alkatrészt a zsinórjánál fogva, és fellélegzett, mert érezte mindössze ennyi hiányzott a mozaikból. Felállt, és kiment a sérült szemhez, amit meg kellett javítani, behelyezte az új mütyürt az elejébe, elfordította kattanásig, és az egész életre kelt. Újra látott.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Furmintos kisugárzás #hetedhétkirándulás

Folyt. köv. #álmodjrólamahogy

A válasz az életre az univerzumra meg mindenre #negyvenkettedik a sorban