Ez még az eleje #szemrebbenés

Kíváncsi vagyok, meddig bírja, vagy én meddig bírom. Azt hittem nem száll el az agya, kimért marad és magabiztosan pedigrés. De erre lehet számítani, mint valami kimért óramű. Eddig a sarokban hidegvérűsködött, elbagatellizált, szenvtelenkedett, azután kicsap, mint valami hullám a sziklára, rányal, majd visszahúzódik. Nem mondom, hogy nem kopik ettől a szikla, kell hozzá két év, öt centihez. Szolidan végigmérte az ajtó előtt álló férfit, és annyit kérdezett mit akar. A férfi nem akart semmit, csak erre járt, mondta, és benézett, mert ide, szeret benézni. A nő gyanúja nem hagyott alább, ő tudta, hogy par excellence nem jön ez a férfi ide, nézegetett a háta mögé, amikor betessékelte a szalonba. Egy kávét? – kérdezte röviden, de puhán. Persze, a szokásosat. A nő levett egy kisméretű kávéscsészét a vitrinből, és leengedett egy erős eszpresszót a látogatónak. A férfi az asztalnál ült, és mosolygott, a nő nem ült le, támasztotta a pultot, a gyanú továbbra is fennállt. Kicsi volt a szerelem közöttük, olyan kicsi, hogy szabad szemmel nem is volt látható. Szillábuszokkal akarta elmondani, hogyan érez. Azt szerette volna, ha a másik szavak nélkül megérti, de ezt a másik már nem akarta többé, annyira sérültnek érezte magát, hogy nem tudta, miért kellene újra belefutnia ennek a szép szakállas férfinak az öklébe. Újonnan próbált nem udvariatlan lenni, de a férfi szótlanul itta az eszpresszót, és közben mosolygott. Alkalmazkodni kell a körülményekhez, de mi van akkor, ha most nem nekem. Mi van, ha az én körülményeim azok, amik számítanak. Intett a férfi, hogy menjen a nő oda hozzá, hogy ne durcáskodjon, mert ő itt mindent megtesz, hogy oldódjon a feszültség. Látja, még a kegyelmeket is aláírta, pedig azok olyanok, mintha a saját vérét vették volna. Nem akar visszamenni a nő oda, ahol nemrégen tartottak. Ez volt az egyetlen, amit elhatározott, nem megy vissza a szőlőlugasba, ott semmi nincs, ami neki jó lenne. Nem kérdezte miért jött, meddig marad, nem tudta elképzelni, hogy ez a férfi újra lebéklyózza, és ne tudjon repülni. A férfi már nem mosolygott, rájött, hogy az elmúlt éveket úgy töltötte el, hogy észre sem vette, hogy ez a nő, aki a mindene, egyedül van. Homályos képek nem hoznak megoldást, csak derengenek a kivilágított szobában, és nem lehet beletenni semmit a zsebkendőbe. Kiderülnek az árnyak, felvillanyozódnak a terítékek és a kisvonatok visszakerülnek a polcokra. Hogyan érzek most? Elhivatottan, olyan dolgok történnek, amelyek megvilágosítanak szemszögeket, és elhalványítanak lényegtelen részleteket. Ki az úr? – kérdezte tőlem egyik nap. Attól függ, kinek ki az úr. Van-e olyan, akinek nincs feljebbvalója? Nem hiszem, hogy volna, kifejezetten az a fontos ebben a kérdésben, hogy nyitva hagyjuk, ne akarjunk mindent azonnal megválaszolni. Kavarni kell afelé, ami csak érezhető, de nem látható. Rendben értem, akkor a második pont, kitenni a kitűzőket és támadás. Nem. Pont az ellenkezője. Megszólítani azt, ami szerinte megszólíthatatlan. Could you be more specific please? Rendben. A szipkavéget, amin a DNS van, vitrinbe kell tenni. Szépre kell csinálni a környezetét. Olyan ez, mintha bérelnél egy konténert egy szárnynak, ami nagyon fontos, azután készítesz egy replikát, és azt állítod ki. Aha. Kifejezetten nem értem, de lehetséges, hogy láttam ezt már valahol. Akkor csináld, jó móka lesz, megígérem.