2016. március 21., hétfő

Kohl #nemhelmut

         Saradonig már nem tudtam elvinni, de a dinnyék azok megrepedtek a rekkenő hőségben. Szemenszedtük őket, és ők csak hajladoztak és hümmögtek a nagy melegben. Te raktad meg a kandallót fával? – kérdezte tőlem a szeplős a sarokban. Nem, szerintem magától lett ilyen meleg, és kétségbeesésében. Ha valaki nem tudná a selyembugyellárisok már nem kaphatóak holnaptól, és Gizike is kivett néhány nap szabadságot. Úgyhogy, most szünetel a maskarakölcsönzés. Kék trikója volt, amikor megpillantottam, és rebegtette a szempilláit. Szép pillái voltak, hosszúak és érzékiek, tudta, hogy azok, mert amikor rám nézett vele, semmi mással nem foglalkozott csak ezzel a rebegtetéssel. Kisvonatokat vett elő és felém lengette az egyiket, kicsit fel-alá járkált, hogy jól lássam, mit csinál. Teátrális mozdulatot tett a könyökével, mintha fel akarna szállni, azután röhögött, mert én is röhögtem. Ez egy sima mindennapi történet, ami nem történt meg. Ott állt igaz, de csak belül repesett, nincs kívülre semmiféle repesés, csak belül repked titokban. Olyan kettőnk közötti titkos megállapodás ez. Mindketten aláírtuk, és most lehajolunk és nevetünk, mert személyesen ismerjük a zugot, amibe ez bele van rejtve.
         Semmi sem tudja megakadályozni az ilyesféle gondolatok keletkezését, a szövetség megköttetett és erős. Szívesen tölti az időt máshol, nem kockázatosan, itt nagyon sérülékenynek kellene lennie, és azt nem tud. Ez is benne van a megállapodásban. Hogy mi ez a felszabadulás most, ezt kérdezem. A teendők csak sokasodtak, nem indokolt ez a megkönnyebbülés, a határidők gumiból vannak, és feszülnek. Hemzsegnek körülöttem és nem bánom, szépek és nem unalmasak, kedvesek és féktelenek. Milyen lenne már, ha egyszer csak csettintenék és eltűnnék középről, olyan halovány lennék, hogy rám se lehetne ismerni. Ez opció? Nem. De lehet rá gondolni? Lehet. Szellemesebben kérjük átgondolni a szabadságolást. Van erre egy ív, oda kell beírni az igényeket, mettől meddig parancsolja az eltűnést Micike? Nem is tudom, két hónapra? Valami paradicsomba. Pontosabban kérem fogalmazni, egy milyen paradicsomba? Egy szilvaparadicsom megfelel? Meg.

         Hálás szerep következett ezután, egy olyan, amibe még csak bele sem kell jönni. Elővette az okulárét és a szeméhez emelte. Ki az ott? – kérdezte, és közben vagy négy mély ránc keletkezett a homlokán. A Titanic az, süllyed, és most van az, amikor dönteni kellene a kapitánynak, hogy hogyan tovább. És dönt? Nem tudom, valamit biztos dönt. De miért hagytad abba a játékot? Nem akarok spekulálni, csak az időm megy vele. Gyere, menjünk át a cukrászdába, és rendeljünk egy olyan habkönnyű százlapost. Jó ötlet, még hétig nyitva van. Van a sarokban egy törött kancsó, láttad már, sosem mozdítják el, valami kabala lehet, vagy a kulcsok vannak benne. Ja igen, a kulcsok, az jó rejtekhely. Felemelem, és tényleg, alatta van, a kulcs, amire olyan régen várok. Simán csak ott volt, mindennap itt ültem mellette és olvastam a dailymailt, vagy a pletykarovatot a nem létező kedvenc újságomban. Szóval itt ültem mellette, gyanútlanul, és most hogy megvan, szorongatom a kezemben, és örülök. Hatalmamban áll felhasználni ellene, de most csak a szorongatásra tudok koncentrálni, a zárra még nem gondolok. Ha úgy van, az egészet ez nyitja, csak beleillesztem, és elfordítom és kinyílik. Egyszerű. A faszt.