Két nő #huszonhárom
Hiperűrsebességes tanácsológép volt a kredencen, amikor belépett, és ledobta a kabátját a simalibára. Mondtam, hogy furcsa egy helyzet, de erre azért, még a helyiérték sem gondolt volna. Hathatós távolság volt közöttük, az egyik hadonászott és kiabált, a másik nem. Az érthetetlenség, a dolgok érthetetlensége a hadonászás oka. Formálta a másik a betűket a szájával, próbálta meg nem történtté tenni a dolgokat. De már annyi volt a seb, hogy senki sem hitte el, hogy ártatlan. Miért csináltad ezt? Miért nem vagy olyan, mint a többiek? A többiek egy szót sem szólnak, és ez azt jelenti, minden rendben van. Vagy nem? Nem tudom, itt semmi sincs rendben, itt az van, hogy hiába beszélek, meg nem hallgattatok, csak úgy csinálsz, mintha meghallgatnál, hogy meglegyen a látszat. És közben semmi, csak annyi, hogy elveszed, amit akarsz, és semmi körülményt nem veszel figyelembe. Jól van, de.
Szülési szabadságon volt, és semmi sem volt olyan, mint előtte, kis zoknik között élt, azokat tette jobbra majd balra, és vágyta azt, hogy kicsit kiszabadulhasson a zoknik fogságából. Elmerengett, hogy milyen volna elnyúlni egy strandágyon, csak felhúzná a térdeit, azután leengedné, és megint felhúzná. Oldalra fordulna és bámulná a medencét, ahol gyerekek játszanak, és nagyokat nevetne azon, mennyire édesek. Azután visszatért a valóságba, és valahogy könnyebb lett minden, nem a munka része, az, emberfeletti volt, csak arra jött rá, hogy néha elmehet ahhoz a nyugágyhoz gondolatban, és húzogathatja a térdét fel-le, amikor csak kedve tartja.
Fullánk szúródott a nyakába, és nem mozdult onnan. Nem volt olyan pozíció, amiben, biztonságban tartózkodhatott volna. Hurkásra feldagadt, és égett az egész, kettőnk között szólva kész katasztrófa volt, ahogy kinézett. Bánatára nem a professzor jött be az ajtón először, és amikor látta, hogy mögötte nem jön senki, elgondolkozott, azon főleg, hogy nincs e mögött a professzor mögött senki akkor. Van ez a karakter, aki egész életében megbánt embereket, széjjeltépi őket, ha a közelébe merészkednek. Így, senki nem volt már, aki mögötte menjen. Szupervájzolta a dolgokat állandó jelleggel, és ez könnyített a lelkiismeretén, mert ha az így van, akkor nincs máshogy. Ennek jelentősége lesz a későbbiekben – gondolta, és kilépett a cukorsüveges ház kapuján az utcára. Finoman szólva hideg volt, és egyáltalán nem az a tavaszi idő, amit beígértek. Megfújta a tenyerét, és összedörzsölte, azután nekilódult. Furcsa érzései voltak, leginkább gyomortájékon nyomta valami, de csak tompán, így nem tett említést róla a nejének sem. Ha hazaér, majd előveszi azt az üveg pezsgőt, amit legutóbb kapott ajándékba az egyik tanítványától. Kifejezetten olyan időkre tartogatta, amikor egy ilyen üveg, meg tudja vigasztalni.
Huligánok – gondolta a nő, amikor becsukta a táskáját, és rátette a mellette lévő székre. Szívesen gondolt önmagára úgy, hogy tévedhetetlen. Ki gondolta volna, hogy összeakad egy ilyen kerékkötővel, akire nem is igazán voltak szavai. Már régóta piszkálta a gondolat, hogy ezt a másikat, aki történetesen szintén egy nő, valahogyan el kéne tüntetni a látóteréből. Kivett egy zsebkendőt, belefújta az orrát, inkább nevezném azt trombitálásnak, mint orrfújásnak, és kiszellőztette a szobát. Fülledt volt bent egész nap, pedig a termosztátok jól üzemeltek, ezt naponta többször is leellenőrizte. Helytelenítette azt a viselkedést, amit ez a másik nő képviselt, számára elképzelhetetlen volt, hogy valaki felemelje a hangját a jelenlétében. Felesleges – mondta el többször annak, aki valaha ezt megpróbálta alkalmazni vele szemben. De ez most más volt, szemtelenség, pimaszság, felháborítás, ezek a szavak jártak a fejében, és a szájával megformázta az alávalóság szót is. Hiába minden, a másik nem tágított, feltette a szemüvegét, és ezen keresztül nézte a nőt, és figyelte mikor fut le a programja, mikor vesz majd két másodpercre levegőt, hogy akkor mutasson neki valamit. Azután eljött a pillanat, és a kezével felemelt egy tükröt, nem volt túl nagy, szép díszes széllel, éppen akkora, hogy ez a trombitálós nő, megláthatta benne önmagát. Nem tetszett a látvány, forgott körbe, és mindenkit magához rendelt az épületszárnyból, és azt kiabálta, hogy oldják meg, oldják meg. Az emberek össze-vissza futkostak, szörnyen riasztó volt ez a kiabálás, és nem kérdezték mit oldjanak meg, csak serényen munkához láttak, nehogy valami bajuk legyen a tettelenségből. Szultána azután elcsendesedett. Nem lehetett tudni miért, szabad szemmel nem is volt látható a változás, az a mikrorepedés, ami akkor keletkezett, amikor a tükörbe nézett. Meglátta önmagát, annak a szemével, a másikéval, úgy, ahogyan ő látta. Semmilyen maskara nem volt rajta, csak csupaszon állt ott, az ember, aki nem figyelt arra, hogy ott áll egy másik ember is, más vágyakkal, szükségletekkel, sérülten, és az ütést ő mérte rá, anélkül, hogy tudta volna, hogy üt. Szívesen – mondta a másik, most már csak annyi maradt, hogy rendbe tegyük ezt a kupit, amit ez a szép hölgyike okozott a központban. De idedobhatná neki az algoflexet, mert ezek a kék-zöld foltok nem hagyják abba a sajgást maguktól.
Szülési szabadságon volt, és semmi sem volt olyan, mint előtte, kis zoknik között élt, azokat tette jobbra majd balra, és vágyta azt, hogy kicsit kiszabadulhasson a zoknik fogságából. Elmerengett, hogy milyen volna elnyúlni egy strandágyon, csak felhúzná a térdeit, azután leengedné, és megint felhúzná. Oldalra fordulna és bámulná a medencét, ahol gyerekek játszanak, és nagyokat nevetne azon, mennyire édesek. Azután visszatért a valóságba, és valahogy könnyebb lett minden, nem a munka része, az, emberfeletti volt, csak arra jött rá, hogy néha elmehet ahhoz a nyugágyhoz gondolatban, és húzogathatja a térdét fel-le, amikor csak kedve tartja.
Fullánk szúródott a nyakába, és nem mozdult onnan. Nem volt olyan pozíció, amiben, biztonságban tartózkodhatott volna. Hurkásra feldagadt, és égett az egész, kettőnk között szólva kész katasztrófa volt, ahogy kinézett. Bánatára nem a professzor jött be az ajtón először, és amikor látta, hogy mögötte nem jön senki, elgondolkozott, azon főleg, hogy nincs e mögött a professzor mögött senki akkor. Van ez a karakter, aki egész életében megbánt embereket, széjjeltépi őket, ha a közelébe merészkednek. Így, senki nem volt már, aki mögötte menjen. Szupervájzolta a dolgokat állandó jelleggel, és ez könnyített a lelkiismeretén, mert ha az így van, akkor nincs máshogy. Ennek jelentősége lesz a későbbiekben – gondolta, és kilépett a cukorsüveges ház kapuján az utcára. Finoman szólva hideg volt, és egyáltalán nem az a tavaszi idő, amit beígértek. Megfújta a tenyerét, és összedörzsölte, azután nekilódult. Furcsa érzései voltak, leginkább gyomortájékon nyomta valami, de csak tompán, így nem tett említést róla a nejének sem. Ha hazaér, majd előveszi azt az üveg pezsgőt, amit legutóbb kapott ajándékba az egyik tanítványától. Kifejezetten olyan időkre tartogatta, amikor egy ilyen üveg, meg tudja vigasztalni.
Huligánok – gondolta a nő, amikor becsukta a táskáját, és rátette a mellette lévő székre. Szívesen gondolt önmagára úgy, hogy tévedhetetlen. Ki gondolta volna, hogy összeakad egy ilyen kerékkötővel, akire nem is igazán voltak szavai. Már régóta piszkálta a gondolat, hogy ezt a másikat, aki történetesen szintén egy nő, valahogyan el kéne tüntetni a látóteréből. Kivett egy zsebkendőt, belefújta az orrát, inkább nevezném azt trombitálásnak, mint orrfújásnak, és kiszellőztette a szobát. Fülledt volt bent egész nap, pedig a termosztátok jól üzemeltek, ezt naponta többször is leellenőrizte. Helytelenítette azt a viselkedést, amit ez a másik nő képviselt, számára elképzelhetetlen volt, hogy valaki felemelje a hangját a jelenlétében. Felesleges – mondta el többször annak, aki valaha ezt megpróbálta alkalmazni vele szemben. De ez most más volt, szemtelenség, pimaszság, felháborítás, ezek a szavak jártak a fejében, és a szájával megformázta az alávalóság szót is. Hiába minden, a másik nem tágított, feltette a szemüvegét, és ezen keresztül nézte a nőt, és figyelte mikor fut le a programja, mikor vesz majd két másodpercre levegőt, hogy akkor mutasson neki valamit. Azután eljött a pillanat, és a kezével felemelt egy tükröt, nem volt túl nagy, szép díszes széllel, éppen akkora, hogy ez a trombitálós nő, megláthatta benne önmagát. Nem tetszett a látvány, forgott körbe, és mindenkit magához rendelt az épületszárnyból, és azt kiabálta, hogy oldják meg, oldják meg. Az emberek össze-vissza futkostak, szörnyen riasztó volt ez a kiabálás, és nem kérdezték mit oldjanak meg, csak serényen munkához láttak, nehogy valami bajuk legyen a tettelenségből. Szultána azután elcsendesedett. Nem lehetett tudni miért, szabad szemmel nem is volt látható a változás, az a mikrorepedés, ami akkor keletkezett, amikor a tükörbe nézett. Meglátta önmagát, annak a szemével, a másikéval, úgy, ahogyan ő látta. Semmilyen maskara nem volt rajta, csak csupaszon állt ott, az ember, aki nem figyelt arra, hogy ott áll egy másik ember is, más vágyakkal, szükségletekkel, sérülten, és az ütést ő mérte rá, anélkül, hogy tudta volna, hogy üt. Szívesen – mondta a másik, most már csak annyi maradt, hogy rendbe tegyük ezt a kupit, amit ez a szép hölgyike okozott a központban. De idedobhatná neki az algoflexet, mert ezek a kék-zöld foltok nem hagyják abba a sajgást maguktól.