Szoba kilátással #ígykeltemmafel délben

         Most nem vagyok laza, feszült vagyok, mint egy marok, olyan ez, mint amikor a fecskék szétrebbenek a kinyújtott sodrófa láttán. Ki sem tudom mondani, mennyire szégyellem azt, ami történt, pedig nem is én okoztam, csak beleszülettem. Egy kiskapunál kezdődött minden, egy óriás villanykaró állt a jobb oldalán, a betonon nőtt a moha, és mindig megsimogattam mielőtt beléptem a kapun. Puha volt és jó szagú, de nem maradt rajta a kezemen. Hát így léptem be azon a kapun, kicsit szorongva, de semmiképpen sem gyáván. A kapu mögött ott állt ő, kicsi volt és puhán magához ölelt, azután megkérdezte mi járatban vagyok. Azon tűnődtem húzzam-e az időt vagy csak mondjam egyből, hogy a mézes csigák miatt vagyok itt, újfent. Mert egész nap csak arra bírok gondolni, ahogy itt illatoznak az asztalon és várják, hogy kikerüljenek a tányérra, az én tányéromra. Azután udvariasságból mégis futottam egy kört, vagyis hogy, hogy van most ő, aki ezekért a mézes csigákért felel. Semmilyen akadálya nem volt annak, hogy leterítsem a földre a kabátomat, és ráüljünk, és összefontam a kutyatejet, és szépen ráhelyeztem a fejére, mint valami glóriát. A félhomályban már szinte nem látszott semmi, csak a szomszéd kutya csaholását lehetett hallani, úgyhogy végre kiböktem, hogy van-e mézes csiga az asztalon, ma? És volt. Azután összeszedtem a kabátomat, a vállamra vettem a táskámat, és kisétáltam az utcára, olyan elégedett voltam magammal, mint amikor hozzáérek a hevederekhez és azok hárfahangot adnak.
         Legszívesebben félrebeszélnék, hogy ne kelljen tudnom arról, mi történik. Kiteríteném a szalvétám a térdemre, oldalra billenteném a fejem, és nagyokat pislognék, miközben hümmögök. Igen, ez így szokott lenni, megértem, sokat van távol, kicsit fűszeresebb is lehetne, mi van a szakáccsal, elfogyott a balzsamecet, hogy ilyen lőrét tett a salátára. De nem, mert jön a kanaszta, hogy, hogy kellene lennie a dolgoknak. A fiúkkal lenne a legjobb, mert a lányok nem érnek rá, és tegnap is kiszökött az egyik a kerítés alatt, és estig nem is találtuk meg. Mi van ezekkel mostanában? De azután, csak ülök ott megrökönyödve, és próbálom megérteni, hogy miről hadovál az asztalszomszédom, azután már azt sem, mert gondolatban elrepülök onnan, szép dús legelőn landolok két tehén közé, akik még csak meg sem ijednek. Milyen az idő kérdezem, és ők billegtetik a fejüket jelezvén, hogy nem lehet túl sok jóra számítani ma sem. Hát továbbállok, mert keresnem kell egy kis árnyékot. A tölgyfa mellett állok meg, a fejemre hullik egy makk. A kisserpenyőket vedd elő, mondja egy vékony hang a fejem felett. Nem akarok botrányt, csak szép csendben idd meg a kávéd és tűnj el, feleli egy mélyebb. Álldogálok még egy darabig, de a feszültség csak nem múlik.
         Kupákat tett be a szekrénybe, és hátrafordult, kicsit felemelte a jobb kezét, és vezényelni kezdett. Beethoven V. szimfóniája volt, ami miatt elkezdte a zeneakadémiát. Szerinte az nagyon menő, ha a papucsát is a kezében tartja, miközben hadonászik. Szerette, hogy ilyen hóbortos, mindenki furának nézte, pedig nem volt az, tehetséges volt, végtelenül. Amikor reggel fölkelt, lefőzött egy kávét magának és beénekelt. Kicsit rekedt volt a tegnapi előadás után, de annyira megérte. A közönség felállva tapsolt és éljenzett. Amikor kicsi volt, erről álmodott, a pléh dobokat verte a hátsó udvarban, és a szomszéd üvöltött át a kerítésen, hogy azonnal hagyja abba, mert szíjat hasít a hátából. A kávé után kiment a balkonra és nézte a napsütést, azt szerette a legjobban, mert senki sem zavarta. Most mihez kezdjen, tegnap bejött hozzá az a nagy magas férfi, és ajánlatot tett. Egész életében erre várt. Dobolt a balkon korlátján az ujjaival. Mindig ezt csinálta, ha bizonytalan volt valamiben. Megnyugtatta. Ki fogja eldönteni, hogy mi a jó neki? Szemet vetettek rá Barcelonában, de nem tudja, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Hogy kell valamibe beleegyezni, ami ennyire félelmetes? Azután, arra gondolt, hogy becsomagol egyetlen bőröndbe, az kihívás. Azután ráül a szoba közepén. Kifejezettem örült ennek az ötletnek, tevékenynek érezte magát. Azután rágondolt a Sagrada Familiára. Nem fog menni. Ami elég az elég. Idáig, ne tovább. Szép kis alak vagy, csengett a fülében. Pont itt adod fel? Azután megszólalt a csengő és a legjobb barátja állt az ajtóban, még nem volt dél. Felmutatta a palackot a kezében, bejöhetek? Nem megyek. Ki tanácsolta, hogy ide gyere? A jóisten volt, kérte, hozzak csipszet, meg inni.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Furmintos kisugárzás #hetedhétkirándulás

Folyt. köv. #álmodjrólamahogy

A válasz az életre az univerzumra meg mindenre #negyvenkettedik a sorban