Kérem, csatlakoztasson költőt #kékmadár

         Hulu sem volt ott, és senki sem várta, amikor átlépett a küszöbön. Sima kockakövekkel volt kirakva az út, semmi különöset nem látott rajta, egyszerű, járdaszerű, kacskaringós utca volt, amíg a szem ellátott. Ha tegnap nem voltunk elég lazák, akkor ma azok vagyunk, kúraszerűen tapasztaltuk meg, ahogyan egyik pillanatról a másikra elenged a vállunkban az izom, hogy azután begörcsöljön az epénk. Kis stampedliket ivott meg, szigorúan orvosi javallatra, de nem számolt ezzel a kellemetlen mellékhatással. Azután belenyugodott, és kivette a zsebéből az abroszt, amit ráterített az asztalra. A szemaforok felizzottak a sötétben, kis körök jelentek meg a terítő felett, és nem tágítottak addig, amíg rá nem tette a kezét az asztalra. Most mi legyen? Úgy értem, mi a következő lépés? Ha az államat fenntartom, és nem sütöm le a szememet, miközben elmesélem mi történt velem, tudni fogják, hogy nincs titkolnivalóm. Még csak fel sem tudják fogni, mi történt, a bizonytalanságtűrésük, mint valami digitális bevándorlóé, és egyszer sem gondoltak arra, hogy amit cselekedtek, annak rám milyen hatása van. Szívesen elidőzött volna még ezen a fehér abroszon, de tovább kellett állnia, és a cigarettacsikkek is tornyosulni kezdtek az asztal közepén. A másik fél tanakodott erősen, az volt a gond, hogy mindenáron önmagukat akarták nyertesként kihozni. Ha tudják, hogy a nyerő pozíció egy merevséggel odébb van, már biztosan hazamentünk volna. Uraim, a helyzetük nem javul, mert nem látnak valamit, ami elengedhetetlen lenne, fontos meglátniuk önmagukat a szememben, e nélkül túl törékenyek. Semmi sem ad magyarázatot arra, ahogyan a dolgok most állnak, csak a hibázás, helyesebben a hibázás lehetősége, az az engedékenység, amivel elismerjük egymásról, hogy emberek vagyunk. Mindaddig, amíg én, az önök szemében valami behatoló vagyok, aki megszegte a mindenhatóságuk princípiumát, önök vesztésre állnak, és én, még csak meg sem mozdultam. Helyesebben, ez nem igaz, mert most egy fehérterítős tárgyalóasztalnál ülünk, mindezidáig magányosan. Akkor mi legyen? – kérdezte a nyurga, a mellette ülő szakállast. Nem vagyok meggyőződve róla, semmi bizonyíték nincs rá, nem olyan, amit be kellene ismernünk. De érzed? Mit? A nyomást. Honnan jön? Mi ez? Már kiadtam, hogy derítsék ki, de eddig senki sem hozott róla bizonyítékot, mert nincs. Hova menjük, ha ez itt zsákutca?
         A szikvizes éppen zárta a boltot amikor, elhaladtak mellette. Odaköszöntek, és ő kedélyesen fogadta. Ha holnap erre járunk, benézünk, de most a Kék madárba megyünk, a boldogság kék madarába. Láttad már? Nem. De mindenki beszél róla. A sarkon túl van, a tűzfal mellett, nem nagyon lehet meglátni, rejtőzködik a szem elől, pedig kékebb nem is lehetne a nagy szürkeségben.