Fehérvászon napló

Most akkor rákoncentrálok. Fókusz, fókusz. Varázsütésre nem fog menni, de ha lehajolok és jól megnézem a célt, akkor megy. Szívesen tölteném az időt a semmit evéssel és akkor még nem beszéltünk a fülzsír ízű cukorkákról, amiket imádok. Imádom magát is, mint valami eszeveszett sellő, akit nem vetett partra a víz és begyullad a szeme, ha sokat úszkál a part közelében. Ilyen nehézségeim vannak, mert a többi elmúlt, helyesebben el lett mulasztva és már nem fog rajtam a delejezés, meg a zuhanyozás sem. Reggel alig bírtam magamban tartani, aztán csak leszartam. Nem viccelek, milyen mélységekbe süllyed az ember, ha arra gondolok, hogy mindent kitaláltak, ki van találva, aztán meg használatba van véve. Engedély nélkül. Szimpatikusak voltak egymásnak és kifelé menet még egyszer egymás szemébe néztek. A másik már nem gondolta komolyan a sértéseket, inkább aggódott, hogy a trónviszály kettejük közé áll, mert odaáll a trón és a trón nagy úr. Milyen fura az élet, amikor rákapsz az ízére pont akko...

Akkor mondok valamit. Mit mondasz? Tényleg nem kell elengedni a gyeplőt? Csak annyival vagyok előrébb, hogy semennyire nem félek és amikor rágondolok van bennem egy kis izgalom. Izgulok, hogy mi lesz belőle, hogy hova tegyem a kezem, zsebre teszem és lazán ráhelyezem a testsúlyomat a bal lábamra, azután a jobbra és így tovább. Szemléletes volt a tömeg és szétment az agyam a kis semmiségektől, amelyeknek komoly súlyt adtak és felfújták, és nem engedték ki. Mire véljem ezt a kegyetlenséget. Szépreményű emberek ámulnak a felfújt levegőn, kiengedik a kéziféket és beszívja őket a küllőtehén. Szépek és váratlanok, soha nem voltak ennyire közel az idegösszeomláshoz. Tizenketten kellenek az egészhez, ketten a főhelyen ülnek, a többiek annyiban mások, hogy bárhová ülhetnek nem változik az egyensúly. Miért nem beszélsz a lényegről? Még nem értem oda, csak szeretném kifújni magam mielőtt kikezdek a sorssal. Túl késő, a jövő már megkezdődött. Pöttyös legyen a kendő és ne toljátok ki a vonalon a s...

Szépen vagyunk, ketté kell törni, hogy újra legyen remény, mert ez történt, patt és vége és csak az úr tud ebből visszahozni. Kinek kell az a tény, hogy az orrszőrök nem feleslegesek, és ki fogja rátenni a pontot és elvinni a végsőkig az elviselhetetlent? Amikor tavaly ilyenkor voltunk, és csak álltam és semmit sem értettem, hogy mi van, hogy hol ment ez el keletre, az édentől keletre, vagy nyugatra? Már nem találom az irányt, de kell egy pont, amikortól feladom és megadom magamnak, ami jár és szétnézek és nem is találom már magam, csak nézek és nézek és nem látok. Aztán történik valami, mindig velem, mindig velem történik valami és akkor kirohanok és rázom a fejem és szörnyülködök, hogy hova lesz ez a világ, milyen világban élünk, most mondd meg, és a szívemre teszem a kezem és nehezen lélegzek és rázogatom a fejem és áldozata vagyok a körülményeimnek. Aztán már csak a hatás marad el, mert így nincs hatás, meg kanál, meg villa sincsen. A komplett eszcájg nincsen. Mennyire szembetűnő...