Fehérvászon napló

         A halhatatlanságról beszélgetett velem. Kicsit sem volt zavarban, amikor ezt a témát hozta fel, megnyugtatta a jelenlétem, hogy, nem fogom megítélni. Kis idő múlva felállt, és a szekrényhez sétált, kivett egy elemet az egyik polcról a könyvek mögül, és felém nyújtotta, ez jól jöhet, amikor majd jól jön, meglátod. Az, hogy nem létezik egyidejűleg két igazság, és az egyiknek mindig győzni kell a másik felett, ezt nevezik nemes egyszerűséggel csak, szívásnak. Amikor belekapaszkodsz egy fogantyúba, meg kell győződve lenned, annak stabilitásáról, hogy nem a levegőben lóg, csak úgy, sugározva a stabilitást, az íkút, de közben még csak nem is hallott a kötöttségekről, amelyeket mögötte feltételezel. Jól kell fogantyút választani, bízni kell önmagunkban, és a fogantyúban is, és azután, már csak annyi marad, hogy hirtelen ráfogjunk. Látszólag nem is gondolkozunk, csak megkaparintjuk, és bízunk és hiszünk. Mindenféle meggyőződés néha akadály lehet, mert mi van, ...

         A pillanat hevében, minden máshogy látszik, a szagok, a színek, minden úgy érzékelhető, hogyha hideg fejjel visszamegyünk a helyszínre, nem érthetjük mi volt az, ami miatt olyan különlegesnek láttuk akkor azt, ami most, nem az. Ekkor emlékeinkben végigvesszük a történéseket, amik ott történtek, vagyis a környéken, azt, ami a tánchoz vezetett. Lényegtelen a fontosság, a lényeges az, amiért szembetalálkoztunk a történéssel, két pár zokni, egy túró rudi, harminc darab tojás, egy kifestőkönyv, valami nagyobbfajta melegvérű állat, mondjuk egy hiúz. Ok-okozat vagy micsoda, mondja a köznyelv, de ez ennél sokkal több, olyasmi, amit el sem tudsz képzelni, aminek a gyökerei mélyen lenyúlnak egy láthatatlan világba, ahol a törvények fejjel lefelé érvényesek, és úgy igazak. Holisztikus az, amit most gondolok, és azt feltételezem, hogy tudok mindent gondolni egyidejűleg, pont ez az, amiről az előbb beszéltem, hogy ez nem az a menet, amire most fel lennénk készülve....

         Írnom kellene ide valamit, muszájból, itt a huszadik napon, ahol végtelennek tűnik, hogy még ötven napig minimum csinálom ezt az egészet, szelfizek, ami átment klattyantásba, a fejdokumentáció nevet kapta, vagy pórusellenőrzés, kialvatlanság-analízis, lehet-e észlelni már a szememben a változást. Milyen változást? – kérdeztem én, hogy itt most mi fog megváltozni. Reményeim szerint, oly sok minden, hogy jobb nem is szembesülni vele, majd tovasiklunk felette és kíváncsian figyeljük, mi jön utána. Írjak valamit arról, mit érzek ma, mondjuk sok hírem nincs, de teljesítményt forgattam ma a kezemben, és körbenéztem mi van raktáron, hogy lehessen összeeszkábálni egy képet a falra, és felszögezni. Mi az alap? – kérdeztem, hogy most akkor mihez viszonyuljak, hányadán állok velem, azzal, aki a képet kiszögezi. Annyi bizonyos, hogy a kulcsok marékszámra teremnek elő a semmiből, vagy látszólag semmiből, a hiányzó rések lassan betömődnek, megtelnek értelemmel és n...

         Hulu sem volt ott, és senki sem várta, amikor átlépett a küszöbön. Sima kockakövekkel volt kirakva az út, semmi különöset nem látott rajta, egyszerű, járdaszerű, kacskaringós utca volt, amíg a szem ellátott. Ha tegnap nem voltunk elég lazák, akkor ma azok vagyunk, kúraszerűen tapasztaltuk meg, ahogyan egyik pillanatról a másikra elenged a vállunkban az izom, hogy azután begörcsöljön az epénk. Kis stampedliket ivott meg, szigorúan orvosi javallatra, de nem számolt ezzel a kellemetlen mellékhatással. Azután belenyugodott, és kivette a zsebéből az abroszt, amit ráterített az asztalra. A szemaforok felizzottak a sötétben, kis körök jelentek meg a terítő felett, és nem tágítottak addig, amíg rá nem tette a kezét az asztalra. Most mi legyen? Úgy értem, mi a következő lépés? Ha az államat fenntartom, és nem sütöm le a szememet, miközben elmesélem mi történt velem, tudni fogják, hogy nincs titkolnivalóm. Még csak fel sem tudják fogni, mi történt, a bizonytalan...

         Semmi, de semmi nem megy életre-halálra. El tudod ezt hinni? Persze. Most már el. De régebben éreztem, hogy minden arra megy. Még a szókincsem is ehhez igazodott. Semmi középút, semmi igazán puha vagy életlen, olyan, amiben látom a másik szenvedését, a kitekeredettségét, a heves felindulását vagy fájdalmát. Azt mondják, életveszélyes nem életveszélyesnek felfogni az életet. Tegyünk egy próbát, úgy értem tegyünk egy próbát éles helyzetben, nem játékból. Azt hogy kell? Úgy teszek, mintha nem érzékelném, hogy megtámadtak. Nem, nem így, érzékelem, hogy ott van a másik, és nem veszem őt fenyegetésnek, de tudom, ő nem én vagyok. Szóval, ez nem őrültség, inkább kalandvágy a javából. Oh, ha a nárciszok alatt meglátod a folyót, tudni fogod, hogy semmilyen veszélynek nem vagy kitéve. Kétszer is rákérdeztem, és azt állítják a föld megmozdul, ha a nárciszok félrehajtják a fejüket. Már ennyi az idő? Mi lenne, ha ma rövidre vennénk az alkalmat, ha nem mennénk el a p...

Hollandereket csavart be a kamrában, és szétterjesztette a kezét, hogy levegőhöz jusson. Kalandos volt az élete, de talán annyira sem akart közel menni önmagához, amennyire a palacsintákat nem szerette. Miért kellene odamerészkedni, ahol amúgy is tudja, mennyire veszélyes. A fák között beszűrődött a napsütés és kellemetlen volt oldalra nézni, egyenesen bele a napba. Kisvártatva megjelent egy inas, nyurga férfi, és megszólította. Azt kérdezte, átgondolta-e a dolgot, hogy elhivatott-e. Legalábbis arról van-e meggyőződve, hogy elhivatott. Azt mondta, teljes meggyőződésű, nem nagyon lehet eltántorítani attól, amit eltervezett, könnyelműség lenne azt mondani, hogy részletes terve van, mert az nincs, inkább csak annyit állítana, hogy elszántan törekszik egy pont felé, amin határozottan tartja a tekintetét már egy ideje. Kicsi volt a távolság közöttük, illetve ha jobban megnézzük, akkor látjuk, hogy nem volt köztük egyáltalán. A nő, olyan nyugodt volt, mint eddig soha, csak annyira volt szük...

         Tudni fogod, mit tégy, ha megsejted. Szerinted mire való ez a fura kenőkés? Most mondtad, kenésre. Azt hiszem. Valóban. Ezt a kérdést nekem is feltették, de nem jöttem rá. Szilvuplé, mondjad miért jöttél? Fú, mindenképpen tudni szeretném az igazat. Mi volt ennek a háttere? Mi vezérelte őket? Kifejezetten sokat vártak, és most. És most, igen, és most nincs semmi. Kétszer is ránéztem, és semmi. De ez akkor most mi? Ha most sincs semmi, akkor ez azt jelenti, hogy nem volt igazunk. Igen, azt is jelentheti. De nem biztos. Egy ilyen beszélgetés után, rájuk fér valami erős. Odamegy a kredenchez, és leemel egy kis üveg whiskey-t és egy nagyobb üveg vodkát. Először a whiskey-t húzza meg, és tölt egy kis pohárral az átlátszó ízetlen másikból is. Azt is lehajtja. Most már jöhet valami könnyebb. Már hetek óta nem lazított egy percet sem, végtelen egymásutánban mennek a napok, minden perce beosztva, már az alvás sem a régi, a nyakában benne van egy karó, markolja e...

         Szivárványos pisztrángok jöttek le a folyón, és tűntek el a fehér téglák mögött a hóesésben. A virtuális kietlenség miatt nem igazodott el a kábelek között, csak annyit tudott, hogyha ez az ember még egyszer bitekről beszél neki, akkor sarkon fordul, és köszönés nélkül távozik mellőle. Hideg volt a kamráknál és simán el tudta képzelni, hogy a törpék lesznek a befutók a lovin, mert a törpék könnyűek, és nem kell törődniük az aerodinamikával. Számtalan kismegszakítót próbált végig, mire kiderült melyik nem működik. Maga sem tudta, miért nem szól inkább egy szakembernek. Rossz tapasztalatai voltak, mindig kioktatták, hogyan kéne csinálni valamit. Most miért mondja ezt? Kellemetlenül szentimentálisra sikerült, és nem volt kiút. Legalábbis, így látszott, azután pedig lett és nem tudta nem megtörténtté tenni azt a pillanatot, amikor ráfogott a piszkavasra. A marka új felsajgott, hogy semmilyen tesztoszteron nem használt a fájdalom semlegesítésére. Miért nem ...

         Hiperűrsebességes tanácsológép volt a kredencen, amikor belépett, és ledobta a kabátját a simalibára. Mondtam, hogy furcsa egy helyzet, de erre azért, még a helyiérték sem gondolt volna. Hathatós távolság volt közöttük, az egyik hadonászott és kiabált, a másik nem. Az érthetetlenség, a dolgok érthetetlensége a hadonászás oka. Formálta a másik a betűket a szájával, próbálta meg nem történtté tenni a dolgokat. De már annyi volt a seb, hogy senki sem hitte el, hogy ártatlan. Miért csináltad ezt? Miért nem vagy olyan, mint a többiek? A többiek egy szót sem szólnak, és ez azt jelenti, minden rendben van. Vagy nem? Nem tudom, itt semmi sincs rendben, itt az van, hogy hiába beszélek, meg nem hallgattatok, csak úgy csinálsz, mintha meghallgatnál, hogy meglegyen a látszat. És közben semmi, csak annyi, hogy elveszed, amit akarsz, és semmi körülményt nem veszel figyelembe. Jól van, de.          Szülési szabadságon volt, és semmi sem volt...

Kíváncsi vagyok, meddig bírja, vagy én meddig bírom. Azt hittem nem száll el az agya, kimért marad és magabiztosan pedigrés. De erre lehet számítani, mint valami kimért óramű. Eddig a sarokban hidegvérűsködött, elbagatellizált, szenvtelenkedett, azután kicsap, mint valami hullám a sziklára, rányal, majd visszahúzódik. Nem mondom, hogy nem kopik ettől a szikla, kell hozzá két év, öt centihez. Szolidan végigmérte az ajtó előtt álló férfit, és annyit kérdezett mit akar. A férfi nem akart semmit, csak erre járt, mondta, és benézett, mert ide, szeret benézni. A nő gyanúja nem hagyott alább, ő tudta, hogy par excellence nem jön ez a férfi ide, nézegetett a háta mögé, amikor betessékelte a szalonba. Egy kávét? – kérdezte röviden, de puhán. Persze, a szokásosat. A nő levett egy kisméretű kávéscsészét a vitrinből, és leengedett egy erős eszpresszót a látogatónak. A férfi az asztalnál ült, és mosolygott, a nő nem ült le, támasztotta a pultot, a gyanú továbbra is fennállt. Kicsi volt a szerelem...

         Saradonig már nem tudtam elvinni, de a dinnyék azok megrepedtek a rekkenő hőségben. Szemenszedtük őket, és ők csak hajladoztak és hümmögtek a nagy melegben. Te raktad meg a kandallót fával? – kérdezte tőlem a szeplős a sarokban. Nem, szerintem magától lett ilyen meleg, és kétségbeesésében. Ha valaki nem tudná a selyembugyellárisok már nem kaphatóak holnaptól, és Gizike is kivett néhány nap szabadságot. Úgyhogy, most szünetel a maskarakölcsönzés. Kék trikója volt, amikor megpillantottam, és rebegtette a szempilláit. Szép pillái voltak, hosszúak és érzékiek, tudta, hogy azok, mert amikor rám nézett vele, semmi mással nem foglalkozott csak ezzel a rebegtetéssel. Kisvonatokat vett elő és felém lengette az egyiket, kicsit fel-alá járkált, hogy jól lássam, mit csinál. Teátrális mozdulatot tett a könyökével, mintha fel akarna szállni, azután röhögött, mert én is röhögtem. Ez egy sima mindennapi történet, ami nem történt meg. Ott állt igaz, de csak belül repes...

Iszonyatos nyomás. A nyomásnélküliség csak valami ideális helyzet. Van ebből kiút? Éppen az imént beszéltünk a játékról, arról, ahogyan a létnek van egy elviselhető könnyűsége. A súlyos súlytalanság. A lét, amelyben nincsenek szintek és mégis vannak. A nap jól kezdődött, csak annyi került a levegőbe a gondokból, ami kiszínezte azt. Miért nem lehet eltenni valamit holnapra, mert az nem segíti az erkölcstelenséget, az egészbe be lehet kattani, kifelejtjük a tévedéseket és beleerőltetjük a szüntelenséget. A semmi itt nem segít, ez amúgy is lehetetlen. A kiskapuk tárva-nyitva vannak, nem lehet tudni, mit kell velük csinálni. Elszabadult a pokol, mert lassú vagyok, és nem pörgök, nem minősülök elégségesnek. Azt hiszem, ez olyan dolog, amit én nem tudok megoldani, a taposás nem az én mozdulatom, kifejezettem kitekeredett a nyakam, és égnek a végtagjaim. Nem akarom szégyellni magam valami miatt, amiről nem tehetek. Nem akarok olyan dolgot megoldani, amit nem akarok. Nincs bizalom és nincs sa...

      Halmoztam a keleti bölcsességeket tendereztettem egy felemás korlátot, szabadon engedtem egy helyi értéket. Nehéz, ennyit látok. Fényes, ennyit szeretek. A tizedik napon megpihenek, nem szántok mélyre. Éjfél után sokkal, nem fog a tollam. A pulóvereim halomban hevernek a kanapén, és túl vagyok egy vigyázz csakon. Pókerarccal végigülök egy hivatalos eseményt, és távol tartom az átkot. Ez a tél utolsó napja. Puszi 

         Haladok valami felé, visszaintegrálódom és változtatok, érzek közben, nem tisztán, de élesen jönnek a kikerekedett szemek. A miértek, a szemelvények, az ujjal kopogtatások. Himbálózok egy kötélen, és csak annyit tudok, jó erősen oda van kötve a vége, kapaszkodnom kell és egyensúlyoznom. Odalendítem magam az egyik falhoz, és ott elkapok egy legyet, rám mosolyog és átadja a kulcsokat. Mindig ezek a kulcsok, olyan ez, mint egy videojáték. Kinyitok egy ajtót, és újabb ajtók tárulnak elém. Spontán választok egyet, azt is kinyitom, bedugom a fejem a résen, és beránt a vákuum. Na, akkor megérkeztem, most már lehet kiengedni a hangomat, és kérni, amire szükségem van. Milyen dolog már, csak úgy ide bejönni? – kérdezi a sarokból egy közepesen magas hang. Én jöttem valamiért, ami az enyém, és itt van, ide rejtették el ebben a szobába, amint megtalálom, azonnal távozom – mondom udvarias, határozott hangon. Egy kupicát ebből a kisüstiből? – kérdezi a másik sarokba...

         Kilimandzsáró, egyes tábor, víz van semmi más. Ki legyen a szerelemdoktor? Ma senki sem volt olyan, mint eddig. Ha szenvedélyesen szeretsz valakit, abból mi sül ki? Szokatlan egy nap. Minden ugyanolyan, de semmi sem hasonlít az eddigiekre. Miért akarok odatenni, olyan elemeket, amik nem oda valók. Valójában a körletben már az utolsókat rúgják a meggyfavesszők. Ha felteszem a szemüvegem, akkor pontosan látom őket. Nem biztosak semmiben, csak úgy csinálnak mintha. Kihúzzák magukat és körbemasíroznak a nagyablakos irodájukban, aztán bemennek a mosdóba sírni. Semmi tökéletes nincs bennük, esendők és sérülékenyek. Azután belép az a másik is, kinek lenne mersze ellentmondani egy ilyen drabális lénynek. Ő is a mosdóból jött, éppen csak a háta mögé tudta rejteni a zsebkendőjét, hogy senki ne vegye észre. A veséje kínozza, csípi, és annyiszor könnybe lábad a szeme. Simán nevezhetjük ezt sírásnak, egymás között. Tegnap találkoztam velük először. Mintha skatulyáb...

         Kukoricára térdepeltették, és válogatott kegyetlenségeket követtek el vele. Amikor kiszabadult, csak arra tudott gondolni, soha nem megy vissza. A harag ütemezett mindent azon a környéken, meg a félelem, ami csontig hatolt. Kicsit sem gondolkodott a következő lépésen, szépen összehajtogatta a ruháit és végleg kilépett azon az ajtón. A külvilág kevéssé sem volt félelmetesebb, mint az előző élete. Annyiban volt más, hogy itt látszólag, semmi sem tudta megijeszteni. Beült egy sarki cukrászdába, és nézte, ahogy az emberek nyüzsögnek a téren. Ezek a hangok nyugtatták meg. Felhörpintette a kávéját, és továbbindult. Előkereste a címet a táskájából. A cetlin az állt; Kikirics utca huszonnégy, második emelet tizenkettő. Felszállt a 4-es villamosra, és leült az első székre az ajtó mellett. Egy táskát nyomott az arcához egy férfi, miközben belendült a jármű, azután exkuzálta magát, majd a miatt kezdett mentegetőzni, hogy a sofőr ma nagyon szórakozottam vezet. A h...

         Hétlakat alatt őrzöm önmagam, kinyitom az ajtót és kifigyelek rajta, van ott valaki? – kérdezem, de senki sem felel. Azután, a hatalmába kerít a vágy, hogy számot vessek a végtelennel, keresem a keringőt és felteszem a függönyöket. Kitakarítom a pincét és ráfigyelek a kártyázókra. A játék csendben folyik, csak néha csattan fel valamelyik, mert nincs olyan lapja, pedig ha lenne. De semmi gond, hiszen ez csak egy játék. Szombaton, olyan fülledt volt az idő, hogy legyezőt kellett elővenni. Miért is támogatja a hideglelés a félárbocokat. A tenger egészen messze van innen, úgy kétalvásnyira, persze le lehet vezetni egyszuszra is, de minek. Van ott egy nő, félúton. Szép a lelke, mint egy galambé. Hányszor futott neki önmagának, mire meglett. Ma is láttam egy ilyet, csak férfiasat. Szép volt és kedves, és egyáltalán nem vicces. Miért is lenne az, hiszen tevékenyen ásott befelé, mire egyszer csak ott állt, érzékenyen, önmaga előtt, és olyan szomorú lett. Mert ...

         Most nem vagyok laza, feszült vagyok, mint egy marok, olyan ez, mint amikor a fecskék szétrebbenek a kinyújtott sodrófa láttán. Ki sem tudom mondani, mennyire szégyellem azt, ami történt, pedig nem is én okoztam, csak beleszülettem. Egy kiskapunál kezdődött minden, egy óriás villanykaró állt a jobb oldalán, a betonon nőtt a moha, és mindig megsimogattam mielőtt beléptem a kapun. Puha volt és jó szagú, de nem maradt rajta a kezemen. Hát így léptem be azon a kapun, kicsit szorongva, de semmiképpen sem gyáván. A kapu mögött ott állt ő, kicsi volt és puhán magához ölelt, azután megkérdezte mi járatban vagyok. Azon tűnődtem húzzam-e az időt vagy csak mondjam egyből, hogy a mézes csigák miatt vagyok itt, újfent. Mert egész nap csak arra bírok gondolni, ahogy itt illatoznak az asztalon és várják, hogy kikerüljenek a tányérra, az én tányéromra. Azután udvariasságból mégis futottam egy kört, vagyis hogy, hogy van most ő, aki ezekért a mézes csigákért felel. Sem...

         Szobakutyákat hoznak kosárban, kiteszik a szűrűket a verandára, amíg a macskák elfogadják, hogy már nincsenek egyedül. Az egyik kinyomta a hasát és nem akar enni. Senki nem értette, miért ne lehetne az egyik pillanatról a másikra lecserélni az állományt. Különösen a vörös kérte ki magának, hogy az egyik pillanatról a másikra változott a helyzet. Miért kell most menni? Kérdezte. Nem kell menni, maradhatsz, csak már nem érdekelsz többé. Ez van. Szimplán annyit kellett volna megérteni, a főkandúr nem akar foglalkozni a szüttyögéssel, miért is kéne neki. A mechanizmus úgy nézett ki mindig is, hogy ő megun. Kékszilvák potyogtak az égből és minden élessé vált és a macskák felmentek a szekrény tetejére. A kutyakölykök lassan beszivárogtak és elfoglalták a puha kosarakat. Értsd meg, hangzott el újra, de most már visszautasíthatatlanul. Aztán egy elefánt jelent meg a verandán, kicsit oldalra billentette a kalapját és bemutatkozott. Én vagyok az új háztulajdonos...

      Szupernóva van ma is, de már érintett vagyok. Megértem a masinát, mire való a jókedv és mi különbözteti meg a boldogságtól. Szita kerül a kezembe, senki sem tudja mire való. Forgatom, keresztezem, ellentételezem, mikor kifordul a sarkon, felkiált, hímezve sem lehetne szebben: futólépésben legyen mindenki a Temze partján! Senki ne maradjon otthon, csak annyi a teendő, hogy kicsomagolunk.          Erkölcstelen kifogások hada jön ki a száján, rám pirít, eltaszít, kiszögez, leszögez. Huzat alja a teteje. Fiókák nagy megdöbbenésére, tetemes összeget folyósít a Temze újraásására.          Kedvetlenül lapozgatom az útlevelemet. Pirosak és kékek a pecsétek a végén, mire akarom fordítani a következő húsz évem. Haladni kell a korral, az én korommal. Tenyerembe elfér a világ és én ki vagyok terjesztve egy nagyobb dimenzió felé, aminek a színe boldog. Szobanövény nincs a képen, csak ágak, bogak, semminek nincs színe, egy...

          Szoloviev is megirigyelné azt a tudást, amiben ma részem volt. Huppanásig megtelt a szívem sajgó gémkapcsokkal, szódavizet spricceltem a szemembe, hevedereket csavartam a teámba és felnégyeltem egy csokinyulat. Semmilyen hiba nem tud átvinni ezen a fényes akadályon. Ha rámakasztod a subámat, akkor sem tudok olyan bárány lenni, amilyennek kitaláltál engem. Szulfátos hegek vannak a szívemen. Megpörkölődött az utóbbi időben. Nyársra húztak, hogy megnézzék, mennyit bírok. Hetedhét szeretet nélkül semmi sem mozdul előre, mindenki szeret csupán, de a legjobban azt szereti, ha szeretik. Mégis más utat kell nézni, mert az nem elég ide. Kunyhóban tartom a szívemet, miközben minden körülöttem az Empire State Building után kiált. Kicsavarodik minden, ha átlépek oda, ahol előttem nem járt senki. Szemszögek előteremnek a semmiből, kifigurázzák az egész lényemet, szembemennek önmagammal, hogy a végén összetalálkozzanak, és kikerekedjen ebből, én. Húsvér indián is j...

        Ülök a tövemben és semmit sem látok. Eltakarom önmagam. A lépések egyszerűek, csak a lábaim ólmosak. Szép virágágyással veszem körbe magam és kiviccelem a közeledőket a kertemből. Kutyatárban nincsenek kartotékok. Huszárkapitány nem létezik hevederzár mögött. A történeteim nincsenek fából. Humuszt ettünk és szilvalevet ittunk. Kifelejtettük a legfontosabbat a napból: hatoscsomagban vettük a mogyoróvajat. Azután átslisszanok észrevétlenül, csak én vagyok jelen, senki nem látta. #fehérvászonnapló #valahanyadiknap

Egy producer nehéz élete #kortársmunkaebéd Olvasol, aszt eszel #határátlépés #kortársvámkezelés Álmodtam valamit – mondtam. Eladtál valamit? – kérdezte. Eddig még semmit, viszont Robert Scott elküldte nekem a könyvét, Fájdalomcsillapítás kiscégeknek címmel, és írt nekem pár sort: Kedves Barbara, építsd meg a tehenet, azután fejd meg a tehenet! Üdvözlettel Bob. Kedves Bob! Köszönöm a könyvet, a fájdalomcsillapító hatást még nem észlelem, de a fejőnő karrierem szépen ível felfelé. #fehérvászonnapló #nagyhal

A vas és C-vitamin országa vagyunk #kortársiparági meghatározás Ennyit sikerült ma kinyögnöm. Azt kérdezte szeretem-e a virágot. Azt feleltem igen. Erre a számba tömött egy marékkal. Köfi fépen, mondtam #ehetővirágok #nőnapra #FranLebovitz azt mondta a legutóbb a róla készült Scorsese dokumentumfilmben, hogy a nők különböznek a férfiaktól, és ha valakinek kétségei támadnának efelől, figyelje csak meg, hogy nemcsak az írói hangjuk más, de eltér a telefonhangjuk is. Ezt Judittól idéztem, aki ezer szállal kapcsolódik a mai naphoz, például azzal, hogy ő is nő, mint Amy Schumer. Aki szintén nő. Tőle viszont, semmi olyat nem tudok idézni, aminek ne kellene a felét este 10 óra előtt kisípolni. #fehérvászonnapló #másodikrész #egyélmeg #internationalwomensday #edibleflowers #eatme