Fehérvászon napló

         Szobrokat tett az asztalra és villákat, melléült és kihajtotta a füzetet, írni kezdett, és közben dúdolt valamit. Ha tegnap sem jött, akkor már nem fog – szólt mögötte egy hang, majd becsukta az ajtót. Kijelentkezett. Ez azt jelenti, hogy pihenőnap következett, két sima. Amikor a rácsok lekerültek az ablakokról, megkönnyebbült, és feltette a kérdést, most már időben. Kinek lesz legközelebb Prius-a? Fogalmam sincs, miért kérded, ez egy zöld kérdés, és nem ide tartozik. Beleegyeztek. A múltkor homlokzatokról beszéltek, és készítettek egy tervet, de nem hajtogatták szét, csak a kezében pihent, és úgy tűnt, jó helyen van ott. Szétnézett, megpihentette a tekintetét az oldalsó párkányon és a galambon, ami rajta totyogott jobbra-balra. Még nem tudta mitévő legyen, de már összeállt minden, az irányok világosak és szépek voltak. Kis idő múlva kopogtak az ajtón, és egy magas férfi jelent meg, üzenetet hozott, és kedvesen átnyújtotta, mondott néhány dicsérő szót,...

         Permanens, soha véget nem érő. Gondolatban megpihentem, és jó volt, aztán újra gondoltam valamit, és egyszerre szertefoszlott a nagy nyugalom. Minden sokkal egyszerűbb, és sokkal bonyolultabb, mint hittem. A teremben tizenkét fogas volt szemmagasságban, és szépen egymás felé néztek, meghajoltak és táncra kérték egymást. Úgy repült az idő ebben a térben, mintha mindig is ideteremtették volna, demonstrálandó, hogy létezik. Újra itt vagyunk, és még vacillálok ezen a létezésen. Ha még hátra volt ebből, nem számolom, de még jó sok, akkor múlatni illik, és ahhoz újítás dukál. Halomnyi festékgomb a szekrényben, estélyek Lichtenstein módra, Roy boldog lenne, ha tudná – nem gondolod Lucy? De. Persze, az lenne. Boldog. Szépen összeválogatva, kilépve a festményből, sajnálva a történést, és szeme sarkából figyelve mikor jön el a pillanat, amikor már abbahagyhatja a sajnálatot. Igen, általában színjáték az egész, kifundálva, helyesebben eltanulva az elődöktől. Érez...

         Ennyire közel elég lesz? Jah. Beszakad a hátam, senkinek sincs akkora hatalma, hogy megakadályozzon egy ilyen történést. Vagy mégis. Meglátjuk. Az aszteroida felszínén matatni nem tanácsos, inkább bentebb megyünk, ott mit találunk. Képzelem. Szinte már megszoktam a napok ritmusát, két sima, egy fordított, egy sima, két fordított. Hol tartottunk. Ha összeadódnak az erők és a forgatókönyveket is jól írtuk meg, számításom szerint ott lehetünk időben. Most egy kis szünet.          Szerkesztés alatt, ez volt az ajtóra írva, és egy ujj, ami egy szájra volt merőleges. A csend nem csak erre a folyosóra volt jellemző, minden helyen így álltak hozzá a valósághoz. Kisvártatva megjelent egy alacsony, kicsi, köpcös férfi, és érméket dobott a kávéautomatába. Ráncolta a szemöldökét, és ingatta a fejét. Nagyokat hümmögött, miközben a pohara megtelt, és a zsebét tapogatta, azután megnyugodott. Kinek a felelőssége? – fordult felém, és jól láth...

         Na akkor vegyük fel a fonalat. Hol tartottunk? Előbb a desszert, aztán a főétel. Ja. Itt, és most? Szenvedély maradt? Persze, pont elegendő lesz a következő menetre. Az mi lesz? Honnan tudjam. Mindent én mondjak meg? Szívesen elcsevegnék itt veled, de pont dolgom van, pont máshol.           Nem tudok betelni ezzel az érzéssel, melyikkel? Mi ez? Nem is tudom, azt hiszem éreztem már ilyet, de maximum egyszer, vagy kétszer életemben. Sok szerencsét miszter Gorszky! Köszönöm.           Kirajzolódnak a körvonalak, és habár még nincs kitöltve semelyik, de lehet tudni, hogy hamarosan ki lesz, olyan szépen és ívesen, ahogy eddig soha. Mi hiányzik? Sok minden, de közben pedig semmi, minden a maga idejében van, hogy egyszer csak kiadja az egészet, amire már olyan régen várok. Mit kell most megnézni. Még közelebbről magadat. Áhá. Ez váratlan volt, mégis félelmetes. Mennyire menjek közel, hogy láss valamit, ami...

         Szelektíven válogatott, a kisebbeket jobbra, a közepeseket balra. Szerinted elég lesz? – kérdezte tőle a barna, és hátradőlt a székében. A karfán nyugtatta a kezét, és közben egy dalt dúdolt, ami nagyon ismerős volt. Honnan ismerem én ezt? – kérdezte a másik, és szétnyitotta az ujjait, a tenyerére ragadt valami, és azt próbálta lerázni, nem túl nagy sikerrel. Miért vagy ennyire türelmetlen? Nem tudom, azt hittem, ezen már túl vagyunk, szerintem ezen már túl kellene lennünk. Talán. Talán nem. Semmit sem segít, ha üvöltözöl a rád ragadt celofánnal, de megvárom. Lenyugodott, aztán leült mellé, és feltette a lábát az asztalra. Szerinted van happy end a mifélénknek? Persze, csak nagyon sokat kell dolgozni rajta. Simán itt hagyhatnám az egészet, felülhetnék a következő repülőre, és olyan lenne, mintha soha nem is lettem volna itt. Ez nem igaz. Tényleg, ez nem igaz. Mi hiányozna? Azt hiszem, hiányozna a tél, meg a nyár és hiányoznának a betűim, amelyek könnye...

         Szeleptelenül telt el a nap, kimozdulások nélkül, csak annyira mozgott, amennyire indokolt volt. Tippeket sem lehetett hallani, tizenhárom volt az új nyerő szám, addigra minden eldől. Hintalovakat nézegetett és kimozdulás helyett borderlányok életét képzelte el, nem is kellett elképzelni, vásznon voltak, és nem csak lányok. Hebrencsnek látszott, és sokszor vehemensnek, de tulajdonképpen csak falat húzott, egyébként pedig puha volt, mint egy jól megsütött piskóta. Azon ment a diskurzus, hogy ez vajon egy új típus, Galápagos-ról, amiatt történt mindez, mert olyan jól idomult a változásokhoz. Ez volt az első, ami eszébe jutott, hogy mennyire jól adaptálódik, mindenhol és mindenkor. Persze sok áldozattal is jár mindez, látszólag és valójában is. Messze van? – kérdezte tőle a barna, aki megint ott ült vele, mindig ott ült, ott termett és olyan nyugis volt. Már látod? Azt hiszem, mindig is itt volt a szemem előtt, csak néha lecsuktam, pihenésképpen. Tengert ...

         Meccsek sorozata, ez volt a füzetbe írva, amit akkor nyitott ki, amikor a másik küldetéssel végzett. Szeplős volt az, akibe szerelmes volt, a szeplőit szerette a legjobban, vele mozogtak akkor is, ha szomorú volt, és akkor is, amikor nevetett. Miben segíthetek – kérdezte, amikor megjelent az ajtóban, és nyújtotta felé a kezét, amivel végigsimított a haján. Mindenben. El kell igazodnom a számok között, de leginkább a területek okoznak fejtörést. Meddig terjed, honnan számít, kinek a. Ilyenek. Nem lesz gond, csak csatold fel a léceket, azok nélkül nem érdemes elindulni, mert minden nagyon gyorsan történik majd. Remek – jegyezte meg az orra alatt, és már nyúlt is a lécekért.          Pimaszság, felháborító, ki engedte ezt meg – ilyen csattanásokat lehetett hallani, és nem lehetett tudni merről jön a hang. Még soha nem láttam, ekkora. Mekkora? Mindegy. Nem helyes, más a színe, nem ilyen, olyan – formálta a szavakat, és közben elt...

         Puhán letette a gépet, és megköszönte a részvételt. Titian, ez volt arra a ládára írva, amit kivett a gép oldalából és az oldalsó sávba görgette. Handle with care. Ennél még nem volt rövidebb. Jó éjt!

         Szemenszedett – kezdte volna a nő, aki a telefonvonal egyik végét tartotta, de a másik oldal nem hagyta végigmondani, inkább elköszönt, túl sok volt ez neki mára. Párás volt a levegő, kiterítette a papírlapot az asztalára, és fölé könyökölt. Mint valami térkép – kincskereső helyesebben –, terült szét az asztalon az írás. Kicsit sem örült, kissé félretolta a szemüvegét, azután megvakarta a fejét. Ezzel meg mit kezdjek – mondta ki hangosan, és cuppogott is hozzá, de csak azért, hogy elterelje a saját figyelmét. Ez nem jött jókor, ez most miért, kitől, meddig. Összecsukta a dossziét az asztalán, betette a fülhallgatóját a táskába, ami a széken állt és üres volt, mert most hétvégére nem akart munkát hazavinni. Nem tudta mitévő legyen, az egyik lábáról a másikra állt, és felhívta a harmadikat, és azzal kezdte; – Nem fogod elhinni, mi történt!         A terítőkkel bíbelődött, és nem tudta nem észrevenni, hogy a nyaka nem javul. Kezébe vet...

         Bent ülök az irattár közepén, száll a por és az ének. Beleeresztem a kezem a kupac közepébe, és lapot húzok huszonegyre. A lift csenget, négyszázas, kitöltöm, aláírom, mehet a szkennerbe. Huszonhét év nagy idő, történelem, elévülés, aktualizálatlanul állni, ülni, fent. Ki ez? – kérdezik, nem tudom, baj van, lézerpont, és kergeti a macska, de nem ott van, hanem mögötte. Lezárás. Biztosan lezárja? Igen.           Napernyők, csak fordítva. Vagy én vagyok fordítva. Neki kell kezdeni végre, frissre volna igény, de most jön-e ez a kérdés. Persze mindig jön, ez amolyan automatikus, legbelülről, kifüggesztve, szemeláttára, füle hallatára. Eltérő, ezt mondta vagyis mondogatta, kifejezetten koncentrált arra, hogy a té betűt megnyomja. Nézte, és azt szerette volna megtudni, mi járatban van errefelé. Kész bolondokháza van itt, mint akihez öt percenként érkeznek. Hátra van még egy interjú, és aminek határideje is van. Akkor most mi legyen?...

         A hollandik lassan visszakerültek a helyükre, a szárnyai tüzeltek, de alátartotta őket a víz alá, és sisteregve kezdtek lehűlni. Simán csak annyira volt ideje, hogy belenézzen a tükörbe és meglássa azt, ahogyan őt látja. Ez nem valami hízelgő, de közben nem is annyira katasztrofális, mint amilyennek először gondolta. Tizenhat, tizenhét, tizennyolc, hangosan számolt és közben a plafont bámulta, milyen nevek ezek? – kérdezte a másikat, a barnát, aki mellette ült és eddig hallgatott. Az ránézett és ingatta a fejét, hogy fogalma sincs róla, miről beszél. Világosítsa már fel, mit szeretne, mert a kódokból nem érti, és szívesen segítene, de miben. Szép íve volt a szájának, és kitessékelte a többieket, amíg a másik elmagyarázza neki, mint egy ötévesnek, hogy mit is kell itt csinálni. Szivárványok jelentek meg a poharakon, miközben elkezdett kibontakozni a történet. Tizenkét alapeset volt, és erre jött rá a többi, mint valami fürtre a szemek, és lett belőle sz...

         Folytasásos legyen. Nem tudok olyat, ez nem önkényes, csak ami éppen foglalkoztat. Most olyan érzés, amilyen már volt sokszor, de egyszer sem ennyire körvonalas, tudod miről beszélek. Nem. Hetvenig még van, de nem olyan sok, ilyenkor már visz a lendület. Amúgy, nem rágódom rajta, már a munkadüh következik, egy kis matatás a dossziékban, megerősítés, elbizonytalanodás, és újabb lendület. Idő kérdése csupán, négy illetve tizenkét lépés, döntsd el kérlek. Attól függ, honnan nézzük, rendben szóba került, és nekünk meg még semmibe, de most nem is ez a lényeg, a lényeg a viselkedés. Körüljárva, alulról, felülről ránézve és gatyába rázva. Kell valami puha, ami miatt kijön az él az egészből. Látszólag már készen van, azután kiderül, hogy nem is, nincs még, csak arra akarnak rávenni, hogy ne nézzek utána. Azért az nehéz, mert a szemek szöge más, például az enyém. Mi a szándék? Van-e szándék? Olyan feladatokkal kerültem egy légtérbe, amik nagyok, mondjuk, mindeg...

         Mi történt? Komolyan. Még csak elképzelésem sincs róla, kifogástalanságot kértek, és még csak a közelbe sem jöttek. Láttál már szárnyasmajmokat? Hát persze, mindenki látott már. Ez olyan, mint a császár új ruhája. Mennyire vagy összezavarodva? Semennyire, ami elég furcsa, tekintettel a mostani helyzetre. Miért akarta ezt megcsinálni? Miért nem gondolja máshogy? Miért nem? Szépséges volt az íve annak a történetnek, amivé végül összeállt az egész. Kiterítette a kék ruhát és megnézte a foltjait. Makulátlannak kell lennie, és dörzsölt rajta kettőt mielőtt bedobta a gépbe. Kisvártatva megjelent az ajtóban a másik, kerék volt a homlokára rajzolva, nem is csinált úgy, mintha furcsa lenne, csak betessékelte és megkínálta vízzel, amit az, hatalmas kortyokban ivott meg azonnal. Mi járatban? – kérdezte a fújtató, kerekes homlokú jövevényt, aki kért egy kis türelmet, amíg kifújja magát. Csak a lift romlott el, és egy szuszra felszaladt. Ennyi, és most szalonképtel...

         Mi történik? – kérdezte a mesélő az alacsonyabb főszereplőt. Ami szokott, csak fordítva, azért kell ezt az egészet megtanítanod, mert kell a következő szinthez. Összeszámolom mi van most, és nekifutok annak, aminek látszani kell a teremből, sima ügy. Szerteszét hagyta a vonatjegyeket, és nem is kereste tovább, mert csak addig volt rájuk szükség, amíg biztonságot jelentett a meglétük. Amikor fogságba kerül egy ilyen lény, az lehet veszélyes is, úgy értem nem másokra, hanem rá. Kimaradnak azok a periódusok, amelyek a túlélést jelentik neki, és emiatt lerövidül az élettartama. Ez szomorú – jegyezte meg, és pörgette a lapokat az ujjával. Mit lehet ilyenkor tenni? Nem sokat, várni kell, hogy alkalom teremjen, de ilyen csak ritkán adatik, közel a sohához. Kirepültek azután, mert menni kellett, és oda akartak érni a következő pontra, és nem voltak egyedül. A kifejezés, ami az egyiknek az arcára ült ki, nem hasonlított semmihez, annyira volt csak közel, amenn...

         Szép remények, kis asztalok, nagy játszószobák. Hidegen sem lehet hagyni azt, aki itt áll és néz befelé az ablakon. Hívogat egy számot, és nem tudja elképzelni a történések fordítottját. Amint olvastam, felidézett bennem egy saját narratívumot, azt, ami miatt most idekeveredtem, és senki sem tudja hogyan. Kétféle út vezetett ide, egyik lábam az egyiken, a másik a másikon. A pihenés nem ismert szó errefelé, inkább csak töltőszó, ami arra utal, hogy semmi nem folyamatos, és a megszakításokat jellemzi valami lazaság. Tíz perc körbeséta, kis hátradőlés, egy nap teljes elégedettség, hogy utána lehessen újra felvenni a fonalat. Ismerős volt a helyzet, és nem is akart kibújni a felelősség alól, látta azt a filmet a két sakkozóról és a nőről, és tudta, hogy ezt fogja alkalmazni. Két ujjal lefelé mutatva tudatja a formációt, és eldobja a labdát. A másik ügy viszont pihent, az még váratott magára, nem volt álláspontja, tegnap, amikor lement a folyópartra, dobált...

         Hogy, foglaljam össze, mondta, és rákönyökölt az ablakpárkányra, mint aki várja a mesét, jár neki és jut is. Homályosan látta a körvonalait a férfinak, aki közeledett az erdei sétányon. Kifelé menet még ránézett az órájára, azután lecsavarta a termosztátot, és bezárta az ajtót. Ellenőrizte a kilincset, és megindult lefelé a lépcsőn. Tündéreket képzelt a sarokba, meg háromajtós szekrényeket, aztán ki sem akart mozdulni a szobából, amikor végül megjelentek. Mi járatban errefelé, senkinek nem lehet prófétája ebben az országban. Tilos? Nem. Csak nem lehet. Ne kérdezgess ennyit. Soha nem volt még ennyire felszabadult. Kitárta az ajtót, és figyelte a madarak mozgását. A tévében valami film ment a fekete anyagról, ami létezik, csak nem látható, pedig majdnem minden abból van. Hát ez csodás – gondolta. Nem tudott semmit a világról, és most már kiderült, hogy azt sem. Kitárta a szívét valakinek, aki nem volt az, aki, csak valaki a blokkról. Közel, közelebb, hel...

         Szívesen lennék ott. Kivilágított hegyoldal, lampionok a sétány mellett, fúj a szél, de langyos. Kifehérítette a kendőket, és ráfeküdt a középső gerendára, az égboltot nézte, ami tiszta volt, csak a bárányfelhők jöttek-mentek rajta. Szellemes választ várt, de nem kapott, csak kicsit később jelent meg a verandán a férfi, egy nagy limonádéval a kezében, és odatette mellé a deszkára. Mi a célja a látogatásnak – kérdezte, miközben leült a fa tövébe, ami a ház mellett állt szorosan. Még magam sem döntöttem el, csak annyit tudok, hogy megláttam a citromokat az asztalon, és már csináltam is a limonádét, mindenhol ezt tanítják. Szívesen marasztalta volna, de nem akart puhának látszani, közben persze végig azon járt az esze, hogy milyen jó segge van ennek a váratlan vendégnek. Bocs, foglalkozási ártalom, a nadrágkészítés ezzel jár, folyton fenekeket nézegetek, ez a munkám. Kifejezetten fárasztó tud lenni, olyan, mint a csokoládégyárban, ahol nem tudsz már ránéz...

Mindjárt világosodik, a tőzsdén felment a részvények ára, még néhány megjegyzés, és lehet lakkozni. Mire lennél kíváncsi? – kérdezte –, amire igen, azokat nem merem megkérdezni, félő, hogy zavaromban elröhögcsélném a számomra legfontosabb pillanatot. Ilyet nem tennék. Pipacsok, ezek lesznek a következő projekt, hogyan még nem tudom, de már ki van jelölve az út, talán mellette láttam ezeket a pipacsokat. Mire jutottam és mennyire közel, nagyon, soha nem voltam még ennyire közel, nagyjából tudok róla mindent, és ő is rólam, azt mondják, ebből most nem lehet baj. Én is így érzem. Van valami hír a macskáról? Igen, nagyon elégedett lett, a hátán fekszik, és azt mondogatja, ő megmondta, mit kellett ezen annyit izgulni. Örülök, úgy érzem ember felett teljesítettem, és odaát vagyok, a betűim vittek át, és persze a lélek, ami nem csak hálni jár belém. S végül, legyen itt egy tó, a közepén álljon egy vitorlás, mellette keringjen egy nagy hal, ne tudjuk róla, hogy a veszélyes fajtából vagy a szel...

         Teljesen tévedés, hogy én csak itt írogatnék, és malmozok. Szulejmán nem hagy nyugodni, mi végre kering itt körülöttem, és csinál úgy, mintha észre sem venne. Azt kérte, hagyjam békén, és én azt tettem, de ő csak egyre sorolja, hogy mik a sérelmei, magyarázza azt, ami vele történt, egy szemszögből, anélkül, hogy belevenne engem is a történetébe. Értem, a dolgok úgy vannak, és nem máshogy, mert nem létezik a máshogy, de közben meg kiteríti a plédet, és hozza a piknik kosarat, és paskolja maga mellett a földet, hogy üljek oda mellé, mit kéretem magam. Érthetetlen a helyzet, kétértelműség, összecsap, melyiknek higgyek? Melyik az igazi? Melyikért nem jár a tasli? Mert a tasli jön, mert jól csináltam, vagy, mert rosszul, a feltételes reflex nem lebecsülendő. Hétszeres szorzóban gondolkozom, kifejezetten kicsinál a gondolat, hogy mennyire nem tudok semmit a világról, rá kellett jönnöm, hogy az általánosság nem az, amibe bele tudok gondolni. Tanuld meg, hogya...

         Kulcsok hevernek a földön szerteszét. Simán átlépnék felettük, de már megszoktam, hogy minden kulcsot össze kell szedni. Szemelvények a szemem előtt, végtelen mezőnyi, és ha hunyorítok, kirajzolódik belőlük egy szőlőfürt. A szemek egymás közelében, kis csomókban sorakoznak rajta, és minden szépen körüljárható. Egyszer volt egy esetem, amit senkivel nem szeretnék megosztani, annyit mondhatok, hogy az a valószínűség, hogy az bekövetkezzen, nem is létezett, legalábbis az én valóságomban nem. Kinek voltak mégis ezek benne a fejében, a másiknak, és semmi akadályát nem látta, hogy egy gombolyagot körbetekerjen a széken, amin jelen esetben én is ott ültem. Az észrevétlenségem oka annyi volt, hogy más voltam, mint ő, de ő úgy hitte, ugyanolyan vagyok. Ez a nehézség nem egyedülálló, hétmilliárd buborék gondol így, nap mint nap, miközben meggyőzően megverné a hazugságvizsgálót. Ez azért van, mert a hazugság vizsgálata a meggyőződéseken nem működik, hiszünk, soka...

         Haladás. Én. Döntetlen. Úgy tűnik, kiszabadulok, a valószínűség számítást is számításba véve, ennek egy hete még esélye sem volt. A minden összejött, minden értelemben igaz. Említettem, hogy úgy érzem magam, mintha, egy egymilliméter átmérőjű habzsákból nyomtak volna ki. Könnyedén suhanok, miközben ezen a csatornán, látszólag nem vezet út a szabadba, de azután mégis, mert lehet az tudni – mondja máris, miután rátette a mancsát a kezemre, és megnyugtatóan dorombol. Persze rájöttem, hogy sokáig összetévesztettem valakivel, az hittem ő az, és én voltam, de tisztázódtak ezek a félreértések, és tudható, hogy az nem tekinthető jelenlétnek, amit ott tapasztaltam. Mi van a közelben? Szép puha takaró, hófehér és nem szőrös, már jönnek is, és terítik rá az újabb rétegeket. Ma, amikor alatta feküdtem, kérdeztem, mi az, ami előnyös egy ilyen kapcsolatban, és hosszas gondolkodás után sem tudott olyat mondani, amivel meg tudtam volna győzni magam a partraszállásról....

         Hulahoppkarikák újfent. Pirosak, kékek, sárgák, zöldek és lilák. Sevilla jutott eszébe, meg a borbély, aztán meg az, hogy nem ismeri sem Sevillát, sem a borbélyt. Hirtelen közelebb ment, és benyilallt az oldala, azért csak haladjunk tovább, nem történt semmi, ami nem igaz, de könnyebb úgy gondolni rá, hogy az igaz. Integetett neki a másik oldalról, és mosolygott, a szemei, mint két szemafor világítottak, megint a macska volt az, a mancsaival még tapsolt is, hogy mutassa, mennyire odavan azért a gondolatért, hogy újra találkozhatnak. A négysávos úton csak néha haladt el egy-egy autó, a lábát letette az aszfaltra, és elindult az óriás macska felé. Mi sül ki ebből, kérdezte magát, nem azért, csak tudni akarta, hogy mit keres majd ennek az oroszlánméretű házimacskának a mancsai között. Mert amikor átért, a macska megölelgette, a feje belefúródott a nyaka alatti szőrbe, és nagyon hosszú volt, és alig kapott levegőt, de gyorsan elengedte a nagy puha gombóc, ...

         Gusztáv bement a pékhez, és kért két brióst a felső polcról. A közepesekre mutatott rá, azokat szerette volna megtölteni jégkrémmel, és felszolgálni a különleges vendégnek, akit este várt vacsorára. Már régóta készült a nagy estére, bejelentenivalója volt, és erre az alkalomra kitisztítatta a zakóját, és ropogósra keményített egy fehér inget. A nagy napra már nagyon régen várt, kifejezetten ide írt egy beszédet, amit úgy gondolt, ha elmond, a világ megrendül, megmozdul a föld a Rigó utca ötvennégy szám alatt, és csillámpor hullik az égből. A hatás végett nem aggódott, inkább a vacsoramenü aggasztotta, hogy friss legyen és forró, úgy tudta, hogy vendége válogatós, nem szereti a hányaveti kiszolgálást. Szívesen emlékezett vissza azokra az időkre, amikor csak a vitrin előtt bámulta ezt a nőt, csak annyit tudott róla, hogy fontos neki, és nem szeretné, ha rosszul sülne el az első találkozásuk. Végül, ez egy véletlennek volt köszönhető, mert hiába erőlködöt...

         Hold. Négy betű látótávolságra. Ne zavarjon meg a mérete, nem akkora, csak látszólag. Mi történt? Kimondhatatlan, mert még nem tudom igazán. Talán a félutat elhagytam, már csak annyi van hátra, hogy berántson a bolygó a légkörbe. Piros sapkában volt megint, ezt szerette a legjobban, megállapította, hogy kicsit ferde, és nem is fog kiegyenesedni. Égett az alkarja, és egy kicsit a háta is, de nem törődött vele, csak úgy oda sem figyelve pengette a húrokat, egyiket a másik után. Ki van az ajtó mögött? Kidugta a fejét, és rávigyorgott, rettentően elégedett volt magával, hogy észrevette a lépések zaját. Már vártalak – mondta, és szélesre tárta a kaput, ami ebben a pillanatban egy hatalmas kétszárnyas monstrummá változott. Kitekeredett a keze, miközben a kiflije után kapott, aminek a végét már elmajszolta, végül hagyta a Földön, majd szerez valahonnan másikat. Szivarszobához hasonlított az előtér, plafonig érő könyvespolcok borították a falakat, ébenfa aszta...

         Szokástól eltérő mozdulatok, kitekeredett szavak, mélységek, citromfacsaró csöpögtető berendezések. Mire kell figyelni? Mindenre, kivéve, amire nem kell. Mindent tudsz, akkor hajrá. Mit találtam? Van itt valami a szemem előtt, amiről tudom, hogy fontos, kicsinek látszik, de közben nagy, vagyis jelentős. Eltérően a többi kicsitől, nem jelentkezik, nem tulajdonít magának nagyobb jelentőséget, csak van. Jelen. Hibákra épül a sokaság, és ha nem veszik észre, túlnő, és bedől, a pisai , helyesebben a bábel. Miért nem lehet meghatározni a kiindulópontot? Nagyon régen volt. A feltárására meg kellene interjúvolni sokakat, olyanokat, akik már nem élnek, mert olyanokra lennénk kíváncsiak, hogy milyen kalapot viselt, merre nézett, hogyan lélegzett, miért kellett sietnie. Persze leteszünk róla, túl sokat kérünk, amikor még azt sem tudjuk, kinek szólunk, szép ruhát veszünk, letöröljük az izzadt tenyerünket, és elhatározzuk, belépünk azon az ajtón. Visszanézünk, mily...

         Volt egy állapot, amibe belekerült. Meghatározhatatlan elsőre. Kérdezték, hogy milyen érzés, de nem tudta megmondani. Figyelmesen végigolvasta az instrukciókat, és gyűjteni kezdte hozzá az adatot. A dossziék ott tornyosultak az asztalán, arra vártak, hogy beléjük nézzen. Kis spirálokat látott a betűk helyett, és szívesen kiszállt volna, pedig már alaposan beevezett a tó közepére. Nem vicces – szólalt meg a hang a dossziék mögül. Mi nem vicces – kérdezett vissza. Az, hogy ilyen körülmények között kell előrehaladni. Emlékszel az öngyújtóra? A kabala öngyújtóra? Igen. Miután elrontotta, összekötözött kézzel kellett a manővert végrehajtani. Igen. Ez az. Megesik. A lényeg, hogy a fókuszt ne veszítsd el. Sima kavicsokat halmozott egymásra, különféle színűeket, és a tetejére rábiggyesztett egy celluxot. Amint kilépett az ajtón a szabadlevegőre, egyből minden könnyebbnek tűnt. A napok fogytak, és úgy toszogatta előre milliméterenként a feladatokat, mint egy cs...

         Szoprán volt a nő, a férfi meg bariton. Kicsit maradtak csak a társaságban, menniük kellett, várta őket a munka. Szerették azt a pillanatot, amikor felment a függöny, és elkezdődött az előadás. Nem mindig énekeltek ugyanabban a darabban, és néha össze kellett hangolni a napirendjüket, hogy maradjon idő egymásra is. A nő olvasni szeretett és táblajátékokat játszani. Ami kicsit meglepte a férfit, hogy a nő rajongott az akciófilmekért, és nem lehetett erről a szokásáról akkor sem lebeszélni, ha a rajongói, nem tudták ezt elhelyezni az ízléspreferenciájukban. Kinyitotta az ablakot, hogy levegőt engedjen be, és leült a fotelba, amire rásütött a nap. Programok jártak a fejében, amikre szívesen elmenne, látta, hogy nyílt egy új fine dining hely a Dob utcában, és szívesen végigette volna ott az étlapot. Volt egy kávézó még, amit kinézett, és egy falmászó hely, színes fogantyúkkal, oda vágyott azonnalra. Hevedereken járt az esze, meg köteleken, amiken himbálózo...

          Szokatlan volt minden, ami körülvette. Kis köröket rajzolt a homokba, és elsimította a tenyerével őket, aztán vonalakat húzott, hogy azok is elsimuljanak a keze alatt. A másik nem értette mit csinál, és ami a legfeltűnőbb volt, hogy nem is szándékozott megérteni. Hümmögött, mintha figyelne, de csak annyit koncentrált, amivel vonalban maradhatott, ha felmerült volna kérdés a másik oldalon. Széthúzta a függönyt, és kitette a cserepeket az ablakba, arra gondolt a fény iránya változik, és ha nem is lesz mindig jó itt, az idő nagy részében megfelel majd ez a hely a növényeknek. Helyesbített a tegnapi elképzelésén, és igazán közel került a megoldáshoz, a válla is sokkal jobban volt. Kérsz egy kávét? – kérdezte tőle barátságosan a másik, ő bólintott, és örült annak, hogy újabb lazítási lehetőség van kilátásban. Azt gondolta, ha innen egy éven át, mindennap úgy tehetne, ahogy jól esik neki, akkor sem lenne elég kipihennie az elmúlt időszak nehézségeit. Elővet...

          Szokatlan szemszöget talált, és elégedett lett. Már hetek óta kereste, mert volt egy megérzése, és úgy gondolta ezt igazolni fogja. Az igazságkeresés nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé, többek között azért, mert ilyenkor mindent be kellett engednie, és ez azzal járt, hogy saját hibákra is rábukkanhatott. De ez most elkerülhetetlen volt, odalépett a komódhoz és sorra elkezdte kihúzogatni a fiókokat. Mindegyikbe külön-külön belenézett, elidőzött a felületen, azután beletúrt a mélyébe. Előhúzott egy gyanúsabb részt, részleteiben vizsgálta meg, és ha úgy érezte ez kulcs lehet, feljegyezte. Mindenféle színű dolgok kerültek elő, voltak múltbéli tárgyak, amelyek emlékeztették megtörtént eseményekre. Így kelt, és így feküdt, éjszakára kihúzva hagyta a fiókot, reggel pedig első dolga volt belenézni, ott folytatta ahol abbahagyta. Piros sapkát viselt, kis pöttyök voltak a felhajtóján, azt hihette volna bárki, aki jobban megnézi, hogy ez egy kifordított...

         Kétségkívül vannak hátrányai annak, ha valaki öntörvényű. A minap azt mondta, ha beszélgetnénk és ő megemlítené, hogy Kovács öntörvényű, a kultúra szerint ez azt jelentené, hogy Kovács halál fia. Azután még mondott néhány dolgot, például az öreg katonáról, meg egy kis csoportról, akik nem kevesebbre vállalkoznak, mint arra, hogy ők mondják meg a tutit. Végül beszélt a hallgatásról, arról, hogy jobb hallgatni, ha nem tudjuk mi történik, ülni és nézni, tudván tudva, hogy így nem érhet baj. Ezeket mondta, és közben nem volt harsány, néha-néha felröhögött, a saját viccén, és mi is röhögtünk, mert olyan volt, mint valami altató, szaladgált a hátadon a bizsergés, és semmi sem fenyegetett ebben a pillanatban. Szép estét kívánt, és gyorsan távozott a helyszínről, mert volt valami dolga, és nagyon izgatta, olyan izgatottá tette, hogy a kulcscsomóját rajta felejtette az asztalon, és csak otthon vette észre, hogy hiányzik. Végül nem esett pánikba, visszaült az au...